Ma már egyértelmű, hogy Edmund Burke. A kérdés pedig nem mindig volt ilyen egyértelmű. Nemzedékek dolgoztak rajta, hogy kialakuljon az a hagyomány, amely már evidenciának tekinti a kérdésre adandó választ.
Aki csak egy kicsit is tanult politikai eszmetörténetet, vagy legalább felületesen megismerkedett a konzervativizmus, mint politikai ideológia történetével, az a fenti kérdésre kapásból ezt a választ adja. (Ami azt is jelenti, hogy ha a kedves olvasó nem ezt a választ adta, akkor még sok érdekes élmény várhat rá ilyen irányú tanulmányok során.) Pedig a kérdés nem mindig volt ilyen egyértelmű. Nemzedékek dolgoztak rajta, hogy kialakuljon az a hagyomány, amely már evidenciának tekinti a kérdésre adandó választ. Az alábbiakban egy olyan könyvet szeretnék bemutatni, amely pont arra a folyamatra kíváncsi, amely elvezetett addig a pillanatig, amikor Burke mint a konzervativizmus atyja, már kanonizálódott. A könyv nem egyszerűen egy történeti figura rekonstrukciójára vállalkozik. Ahogy címe is utal rá, Burke hírnevének és megítélésének alakulását a modern brit konzervativizmus „kitalálásnak” kontextusában kívánja értelmezni: Edmund Burke and the Invention of Modern Conservatism, 1830–1914. An Intellectual History. A kitalálás szóval nyilván az Ernest Gellner társszerkesztésében megjelenő nevezetes könyvre, az Invention of Tradition-ra utal a szerző, s egyben a mellett a fogalomtörténeti nézőpont mellett kötelezi el magát, amely szerint hamis a hagyományt valami magától keletkező, természetesen (ha tetszik az intellektuális evolúció által irányított módon) kifejlődő dologként beállítani. Bár konzervatív nézőpontból ez a konstruktivista társadalomszemlélet számos ponton kritizálható, most nem ebbe az irányba szeretném kanyarítani a szót. Úgy gondolom ugyanis, hogy a politikai eszmetörténetben joggal keressük a hagyomány kialakulása mögött azokat a politikai és szellemi erőket, amelyeknek ilyen vagy olyan hatása, szerepe lehetett a történet kibontakozásában. Egész pontosan: a politikai eszmetörténet egyik változata hangsúlyosan pont ezt veszi célba: azokat az erőket próbálja feltárni, amelyek eredőjeként egy-egy fogalom egy bizonyos utat bejár.
Amikor Burke-nek a konzervativizmus történetében elfoglalt helyét vizsgáljuk, akkor tulajdonképpen a jeles ír politikus-szerző nevére mint fogalomra, vagy egy másik metaforával élve, mint az intellektuális életben és/vagy a politikai diskurzusban használt brand-re kérdezünk rá. A szerző legfontosabb kiinduló módszertani előfeltevése szerint ehhez nem arra van szükség, hogy megállapítsuk, melyek a Burke-ség megkülönböztető jegyei (ide tartozhatnak például a társadalom és a politika organikus természetére, a történelmi hagyományok jelentőségére, a vallás, a tulajdon és a rend tiszteletére vonatkozó nézetek), majd ezek alapján keressünk elődöket és rokon lelkeket. Ezzel ugyanis a saját Burke értelmezésünket vetítenénk vissza a múltba. Helyesebb inkább, ha arra törekszünk, hogy megpróbáljuk megérteni, hogyan ábrázolták és elemezték szerzőnket korábban, és rákérdezzünk, mikor és miért következtek be változások ebben az értelmezési keretben. Például arra, hogyan lett az utilitarista, liberális szerzőből a reformista alkotmányozás mintaképe, vagy a tradicionalista, reakciós konzervativizmus példája. Ugyancsak eltekintünk az egyszerűség kedvéért a sajátságos amerikai, illetve a mind a brit, mind az amerikai fogadtatástól eltérő kontinentális hatástörténet elemzésétől.
Emily Jonest a politikatörténet és az eszmetörténet (intellectual history) érdekli, pontosabban ezek egymásba játszása. Elveti ugyanis azt a tézist is, hogy Burke már a konzervativizmus fogalmának kialakulása pillanatában, 1830 körül elismert atyja lett volna a mozgalomnak, mint ahogy azt a másik végletet is, hogy csak 1945 után alakult ki igazi kultusza. Ehelyett megpróbálja a politikaitörténet nagy folyamataival párhuzamosan értelmezni recepciója fő állomásait, s az e pontokon adott értelmezésekben bekövetkező szignifikáns változásokat.
Története, ahogy a kötet címe is jelzi, 1830 és 1914 között zajlik, az Egyesült Királyságban. E történetet hat epizódban osztja meg velünk a szerző. Ezek közül kettő 1830-ban kezdődik, egy az 1860-as években, három pedig a nyolcvanas években. De lássuk sorban ezeket az ablakokat.
Az első közülük az alkotmányos politikára nyílik, az 1830 és 1880 közötti fél században, s azt mutatja be, gondolkodónk miként tudta mozgósítani az alkotmányértelmezéshez felhalmozott retorikai készségét befolyása növelésére, ami egyaránt hatott torykra, whigekre és radikálisokra is. De Burke e korai diskurzusban betöltött szerepe inkább az irodalom és a politika találkozásáról szólt, nem jelentett politikai krédót. A második epizód az ír kérdéshez kapcsolódik, a harmincas évektől az első világháborúig tartott. Olvasói ebben az összefüggésben hajlamosak voltak specifikus ír tulajdonságként értelmezni Burke érdeklődését a bölcsesség, a szenvedély és az őrület kérdésköre iránt. Egyesek rejtett ír hazafit láttak benne, mások az angollá vált ír jó példáját próbálták kiolvasni belőle. Az ezernyolcszáz-hatvanas évekkel kezdődő fejezet lényege, hogy előtérbe kerül – elsősorban liberális értelmezői körében – a liberális-utilitarista és az utilitarista-pozitivista-liberális jelszavakkal jellemezhető Burke. Talán ez a revizionista értelemzési hullám készítette elő azt a nagy fordulatot, amit Gladstone miniszterelnök Burke-olvasata jelentett, aki csakugyan politikai bölcsességet vélt felfedezni benne. Az is igaz azonban, hogy Gladstone számára úgy tűnt, az egyre feszültebb ír kérdésben is a brit kormányzati állásponthoz állt közelebb a száz évvel korábban élt és alkotott ír-angol képviselő és szónok.
A könyv narratívája szerint Gladstone-tól az új konzervativizmus szerzi vissza Burke-öt, valamikor 1885 körül. E tekintetben a politikai helyzet is fontos volt a Burke körüli klímaváltozásban (hogy tudniillik a konzervatívoknak is meg kellett konstruálniuk az óvatos reform sajátos hagyományát, lásd például Lord Hugh Cecil: Conservatism című munkáját 1912-ből). Másfelől azonban az olyan intellektuális fejleményeknek is szerepük volt ebben, mint amilyen a brit idealisták körének térhódítása (lásd például Green, Breadley és Bosanquet munkásságát). Mindkét összetevőnek kulcsszerepe van abban, hogy egy egységes modern konzervatív párt és konzervatív pártprogram megfogalmazódott. Ennek a fejleménynek döntő fontosságú eleme volt, hogy a whig párt egykori nagy rétorát, Burke-öt a konzervatív oldal megszerezte magának, s felállította arra a piedesztálra, amin ma is áll. Ehhez már csak arra volt szükség, hogy a történetírók és eszmetörténészek után az iskolai tankönyvek és kézikönyvek is beiktassák Burke-öt a konzervatív ideológia kánonjának élére. Ebben a folyamatban, ahogy a nevelési anyagokban elfoglalta helyét a brit szónok, vált világossá, hogy a politikai konzervativizmus szempontjából kulcs műve a Töprengések a francia forradalomról (1790) című munkája volt – amely magyarul csak 1990-ben jelenhetett meg.
A kötet tanúsága szerint Burke ma is vonzó ikon, ami számos konzervatív politikusról nem mondható el, Disraelitől Peelig. Vele talán csak Churchill, s bizonyos fokig Thatcher asszony vetélkedhet népszerűségben. Ebben kulcsszerepet játszott az a nyelvi erő, amivel többek között az amerikai szabadságot védelmezte, és a francia forradalmat ostorozta. De, mint az elején jeleztük, a könyv nem Burke újrafelfedezésére vállalkozott, hanem annak bemutatására, milyen csavarokkal és váltásokkal jutott el Burke abba a helyzetbe, hogy a konzervativizmus kulcsfigurájává váljon.
Számomra, mint a könyv magyar olvasója számára pedig az az igazán tanulságos, hogy milyen jelentőségre tudott szert tenni a híres brit konzervatív politika hátországában egy író-szónok. Burke életművének értékeléséhez szükség van arra a gazdag hagyományra, amely hosszú érlelődési folyamat eredményeképp, és egyáltalán nem véletlenül állt elő, még ha nem is beszélhetünk ezzel kapcsolatban előre tervezett folyamatról. A brit konzervatív holdudvar szellemi és erkölcsi erejét az mutatja, hogy nem egyszerűen kiszolgálta a mindenkori kormányt, egyes politikai döntések előkészítése révén, hanem sokszor kritizálta is azt. Ráadásul a párt jövőképének kimunkálásában is részt kívánt és tudott is venni, és integritását e politika érvényre (tehát hatalomra) jutása után sem veszítette el, mivel mindig kész volt az önreflexióra és a visszalépésre is – lásd erről Michael Oakeshott és Roger Scruton viszonyát a Thatcher-kormányokhoz.
Emily Jones: Edmund Burke and the Invention of Modern Conservatism, 1830–1914. An Intellectual History, Oxford University Press, Oxford, 2017.
Hörcher Ferenc
A kép forrása: Amazon