Petőfin túl

Egy új kötet arra világít rá, hogy Szendrey Júlia műveit és életét hogyan érdemes értelmezni a Petőfihez való viszonyon túlmenően.

Gyimesi Emese Szendrey Júlia irodalmi pályafutása-társadalomtörténeti kontextusok című kötete 2021-ben, a Ráció Kiadó jóvoltából, a ligatura sorozatban jelent meg: a munka egyben a szerző doktori disszertációja, amelynek egyes fejezetei korábban tanulmányok formájában kerültek publikálásra. A kötet a szerző által 2010-ben felfedezett, kéziratos hagyatékban maradt munkákat bemutatva újraformálja az írónő jelleméről, valamint irodalmi munkásságáról kialakult képet, miközben ezt ellenpontozva rávilágít arra, hogy a különböző korszakokban mi állt ezekkel a számára is ismeretlen forrásokból levonható tanulságokkal alapvetően összeegyeztethetetlen imázs hátterében.

Egy, az irodalomtörténet szempontjából jelentős közszereplő áll a kötet középpontjában, az elemzés folyamán azonban az életpálya tipikus és atipikus jellemzői, valamint személyének megítélése számos lehetőséget nyújt arra, hogy belőle a történelemtudomány számára is releváns következtetéseket vonjunk le. Az Arany Jánossal való kapcsolatát elemző fejezetben Szendrey Júlia nemzetfogalmának meghatározása hozzájárulhat az ebben a korszakban gyökerező, mai nemzetfogalmunk színesítéséhez, valamint az ebből eredő, máig ható társadalmi konfliktusok megértéséhez. Politikai szempontból izgalmas még a Szakmai identitás, női kommunikációs és mobilitási stratégiák a 19. század közepén című fejezet, ahol megmutatkozik, hogy a társadalmi nemi szerepek vonatkozásában mennyire máshogy zajlott a korszakban például a cseh és a magyar nemzetépítés. Bozena Nemcová verspublikációi jól példázzák, hogy a harcias honleányi szerepkör a csehek körében jóval nagyobb népszerűségnek örvendett, mint itthon.

A Szendrey Júliáról kialakult imázs többet árul el az adott korszakról, a kép alakítóiról, mint magáról a költőnőről. Ez az életpálya különösen jól példázza, hogy működnek egy kultusz alakításában a szakralizáló és démonizáló folyamatok, amelyek mögé a jelenkor kutatója csak akkor képes belesni, ha arra törekszik, hogy feltárja és megismerje az alkotó hagyatékát: vagyis ha hagyja, hogy mások interpretációi mellett végre az általa alkotott források is beszéljenek.

A Szendrey Júliáról szóló korábbi szakirodalmi munkákat erőteljesen meghatározta az, hogy az alkotó és életmű mindig Petőfihez viszonyítva, Petőfivel kapcsolatban kialakult kultusz bűvkörében lett megítélve. A Júliáról való diskurzus súlyozott elemévé vált a moralizás igénye, amelynek keretei közt a szerzők elítélték vagy felmentették őt, s ezen keretek között gyakran önmagukról megfelejtkezve úgy nyilatkoztak róla, mintha azt egy közvetlen, velük bizalmas ismeretséget kötő személyről tennék meg. Ha a közelmúltban a szakma egyes szerzői részben el is határolták magukat ettől, a forrásismeretek hiánya, valamint a róla folyó diskurzus sztereotípiáinak reflektálatlansága mindezidáig gátja volt egy átfogó, érzékenyebb, árnyalt értelmezésnek.

Az újdonság tekintetében nagyon jelentős hangsúlyt kapnak a szakirodalom által korábban sohasem említett, a szerző által 2010-ben felfedezett, 2012-ben feltárt, 2018-ban sajtó alá is rendezett verskéziratok ismertetése, valamint Szendrey Júlia második férje, Horvát Árpád családjának feldolgozatlan iratanyaga, amelyek mentén „frissült” a Szendrey Júlia szakirodalom.

Ez a kötet jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy bemutassa, egy irodalomtörténeti pálya társadalomtörténeti kontextusainak vizsgálata milyen új aspektusokat hívhat elő, s hogy miként válik újszerűen izgalmassá egyes források, forráscsoportok módszertani megfontolásból eredő bevonása. Gyimesi Emese munkájával mintát állít elénk arról, hogy milyen jelentőséggel bírhat olyan közszereplőkkel kapcsolatban közéleti és tudományos diskurzus retorikájának megújítása, akik a moralizáló-pszichologizáló gesztusok „áldozatává” váltak.

A kötet ugyan az irodalomtudományi iskola berkein belül született meg, de módszertanilag alapvetően az irodalom- és társadalomtörténet metszéspontjai mentén mozog, mindig az adott kérdésfeltevéshez, résztémához igazodva más-más tudományterületek eredményeit hasznosítja, megállapításait tovább-, illetve újragondolja. A nézőpontok finom szövedéke egy kifejezetten érzékeny és komplex elemzést eredményez, amely a történelemtudomány számos alterülete számára is érdekfeszítő lehet.

Sok esetben azért válik igen izgalmassá ez a pályakép, mert egyes jelenségek kapcsán egyszerre fedezhetők fel a tipikus és az atipikus jegyek. Például a publikációk helye, publikációs gyakorlat tekintetében a női alkotók körében tipikus helyzetben van még Petőfi életében, atipikus helyzetben Petőfi halála után. A korszak női szerzői kapcsán jellemző volt, hogy a férj vagy egy-egy rokon révén kötődtek egy-két konkrét sajtóorgánumhoz. A naplópublikációk Petőfi életében, 1847-ben az Életképekben láttak napvilágot, és Petőfi és Jókai szerkesztői tevékenysége által determinálódtak, nem csak a megjelenés helyét, hanem a szövegek recepcióját illetően is. Ez a dilemma arra is rámutat, mennyiben más volt a kéziratos forma, mint a nyilvánosság: az Életképekben a Petőfi iránt rajongó, szerelmes fiatal lány naplóbejegyzéseit olvashatjuk. Míg a kéziratos formában a naplófeljegyzések egy olyan fiatal lány önismeretének dokumentumai, akinél a naplóírás gyakorlata nem a külvilágra való reflexióit, nem a tipikus női szerepkörök megélését és az életben történő fontos események, fordulópontok lejegyzését, rögzítését jelentik, hanem a saját, belső gondolat- és érzésvilág feltárásának, megértésének zálogát jelképezik. Amellett, hogy ezen a gyakorlaton keresztül vált egyre határozottabbá és céltudatosabbá, ez teszi naplóit a korszak egyik legkülönösebb női ego-dokumentumaivá. A publikált naplórészletekkel szemben, műveinek megjelenését atipikusság jellemezte Petőfi özvegyeként: ez a státusz ugyanis imázsát és megítélését alakította, nem pedig publikációs gyakorlatát.

A tipikus és atipikus fogalompár mentén, az életpálya vizsgálata során az összemosódás, az együtthatás tekintetében azonban más horizontokon mozogva, tágabb értelemben is vonhatunk le hasonló következtetéseket: a korszak nőírói, a társadalmi normák, vagy a nemzetfogalom viszonylagos homogenitásával mint tévképzettel szembesülhetünk. A Szendrey Júlia és Arany János kapcsolatát mentalitástörténeti módszerekkel vizsgáló fejezet arra hívja fel a figyelmet, hogy a korszak kollektív gondolkodásmódja, a korabeli erkölcsi normák mennyire befolyásolták azt, hogy miként gondolkodott róla, valamint milyen kapcsolatot ápolt Arany János Júliával. Ez a kapcsolat azonban dinamikus volt: folyamatos változáson, átalakuláson ment keresztül, amelyet részben olyan külső tényezők határoztak meg, mint Szendrey Júlia testvérének házassága. Ugyanakkor a női szerzők fellépését övező polémiák, a kritikusok elvárásai és a forrásokból kirajzolódó egyéni stratégiák összevetése olykor éppen azt érzékelteti, hogy a társadalmi gyakorlatok képesek megkérdőjelezni az uralkodó normákat, s ebből következően voltak és vannak olyan időszakok, amelyekben eltérő normák egyszerre hatnak.

„Az 1850-1860-as években a magyar irodalom létmódját egyre erőteljesebben meghatározta a tömegsajtó működésmódja, a művészi és tudományos szakmák professzionalizációja, valamint a kulturális élet Budapest-centrikussága. A női szerzők egyre határozottabb fellépését és Szendrey Júlia irodalmi karrierjét alapvetően befolyásolták ezek a folyamatok” (243). A korabeli sajtó imázsformáló ereje rá is hatott, noha kéziratai megkérdőjelezték a korszak legjelentősebb sajtóorgánumaiban propagált nőképet, ugyanakkor önértelmezésére is hatott a média, alkotói dilemmáit is az okozta részben, hogy tulajdonságokat vélt magáénak, amik a sajtó szerint tipikusan nőiesek. Tekintve publikációs listáját, késztetést érzett arra is, hogy a nyilvánosság előtt megfeleljen az elvárásoknak: az anyai szerepkört állítja középpontba az első leközölt verse, de számos halálvágyról, nemzeti témáról szóló verse maradt kéziratos hagyatékában, „melyekben a korabeli toposzokat, retorikai hagyományokat saját világképébe illesztve komplex, sokrétű gondolati háttérrel rendelkező szövegeket alkotott meg. Így versei nem csak irodalmi alkotásokként, hanem mikrotörténeti és mentalitástörténeti alkotásokként is értelmezhetők.” (244)

Szendrey Júliából a 19. századi közgondolkodás bűnbakot csinált, aki, akárcsak Görgey Artúr, a kollektív traumafeldolgozás szükséges és elmaradhatatlan elemévé vált ebben a korszakban, míg a Nyugatosok körében a kedvező, felmentő gesztusok saját modernségük megerősítését szolgálták. Az, hogy a mai napig a moralizálás, pszichologizálás keretei közt miként alakul a Szendrey Júlia alakjáról való véleményformálás jól mutatja azt is, hogy miként épül fel a kultusz, hogy működnek a nyelvi szinten azok a szakralizáló és démonizáló gesztusok, amelyeket a kultuszt éltető és bővítő szakemberek hoztak létre.

Mindent összevetve a hétköznapi hírfogyasztó számára a monográfia legrelevánsabb tanulsága az, hogy az imázs mennyire tud különbözni az eredeti forrásoktól. Tanúságot tesz arról ez a munka − ha tudományos, ha ismeretterjesztő szinten működünk is −, hogy az eredeti forrásokhoz visszanyúlni elengedhetetlen kötelességünk. Ezek vizsgálatával teljesen újragondolta a szerző Szendrey Júlia képét. A kötet létrejötte mögött kiérezhető az a határozott célzatosság is, hogy a kialakult sztereotípiákat megbolygassa: tudományos szinten és a közgondolkodás kapcsán is.

 

Gyimesi Emese: Szendrey Júlia irodalmi pályafutása – társadalomtörténeti kontextusok, Budapest: Ráció Kiadó, 2021

 

Steinmacher Kornélia

 

A kép forrása: Wikipedia


Címkék: recenzió