Forradalmi alkotmányozás és karizmatikus vezetők

Az alkotmányozás kérdése Magyarországon is aktuális téma, így aztán a hazai olvasóknak sem lehet érdektelen Bruce Ackerman új könyve, amely a forradalmi alkotmányozás és a karizmatikus vezetők viszonyát járja körül.

Max Weber klasszikus megállapítása szerint a politikai hatalmat három dolog legitimálhatja: a hagyomány, a karizma vagy pedig a bürokratikus racionalitás. Bár ezek a legitimációs elvek és gyakorlatok nem teljes mértékben zárják ki egymást, azért a karizmatikus vezető és a bürokratikus racionalitáson alapuló hatalomgyakorlás a legritkább esetben járnak együtt – mondjuk úgy nem igazán kompatibilisek egymással. Márpedig Bruce Ackerman, az amerikai alkotmány egyik legismertebb és legnagyobb hatással bíró kutatója, legújabb könyvben éppen azt kívánja megmutatni, hogy voltak olyan 20. századi karizmatikus vezetők szerte a világban, akiknek mégiscsak sikerült az általuk létrehozott politikai rendszer stabilitását biztosítani a forradalmi átalakulások időszakában elfogadott alkotmány révén. Ackerman a forradalmi karizma alkotmányosításáról beszél ebben a kontextusban, azaz azt állítja, hogy a karizmatikus legitimáción alapuló rend fennmaradása annak volt köszönhető, hogy az elfogadott alkotmány révén kőbe vésték a karizmatikus vezető elképzeléseit.

De hogyan lehet írásba foglalni (racionalizálni és bürokratizálni) a karizmát? Egyáltalán melyik karizmatikus vezetőnek sikerülhet ez az akrobatikus mutatvány? Ackerman könyvéből ugyanis kiderül, hogy nem minden forradalmi átalakulás karizmatikus vezetője tudta saját elképzelései szerint alakítani a jövendő kor politikai rendszerét: talán Lech Walesa az egyik legismertebb olyan politikai vezető, aki (bár szinte predesztinálva volt erre) a lengyel átalakulás során mégsem tudta érvényesíteni saját elképzeléseit. Az okok kétségkívül szerteágazók, és bár a szerző részletesen tárgyalja a lengyel átalakulás kulcsmomentumait, egy dolgot mégiscsak érdemes kiemelni: a megfelelő időzítésen (és persze a szerencsén) ugyanis igencsak sok múlik. Ha a karizmatikus vezetőnek nem sikerül időben, azaz támogatottsága delelőjén egy magára szabott, de azért őt túlélni képes alkotmányt elfogadtatnia, akkor könnyen alkotmányos válságok sora várhat a politikai közösségre.

Persze Ackerman nem azt állítja, hogy minden radikális politikai átalakulás, demokratizálódási folyamat során felbukkannak ilyen karizmatikus, rendszeren kívüli forradalmi vezetők: az átalakulási folyamat lehet lassú, elhúzódó, amelyben a régi politikai elit felismeri, hogy az éppen elégedetlenkedő társadalmi rétegeket fokozatosan be kell vonni a politikai döntéshozatali folyamatokba. Ennek klasszikus példája természetesen az angol politikai rendszer fejlődése a 19. századtól kezdődően. Másrészt a gyorsabb átalakulások során sem biztos, hogy megjelennek karizmatikus vezetők: az elitek által tárgyalásos úton kialkudott rendszerátmenet sokszor nélkülözi az ilyen egyedülállóan kiemelkedő vezetőket (lásd. a spanyol átalakulás példáját). Jelen könyvében azonban Indiától és Dél-Afrikától kezdve, Burmán, Iránon és Izraelen keresztül Franciaországig, Olaszországig és Lengyelországig bezárólag kifejezetten olyan politikai átalakulásokat tárgyal a szerző, amely során kiemelkedett egy-egy karizmatikus személyiség, aki végül nagy mértékben meg tudta határozni az alkotmányozás folyamatát és ezáltal az új politikai rendszer struktúráját is.

Érdekes adaléknak tűnik ugyanakkor az a tény, hogy a legtöbb esetben ezek a karizmatikus vezetők minden skrupulus nélkül áthágták (vagy legalábbis megpróbálták áthágni) az éppen érvényben lévő jogszabályokat. Ha pedig sikerre vitték az ügyüket, akkor már senki nem vonta felelősségre őket azért, mert elhagyták a legalitás útját, hiszen karizmájukra építve legitimálták az új politikai rendszert és az annak alapjául szolgáló alkotmányt. A legalitás elve mellett a végletekig kitartó magyar rendszerváltás ebből a perspektívából nézve inkább valami igencsak speciális esetnek tűnik: sem de Gaulle, sem De Gasperi, sem pedig az amerikai alkotmányozó atyák nem tisztelték szentként a régi (egyébként demokratikus legitimitással bíró!) rezsim szabályait. Ha érdekük (amely persze retorikai szinten a nemzeti érdek elnevezést kapta) úgy kívánta, minden további nélkül áthágták az érvényben lévő szabályokat. A legnagyobb kihívást persze az ilyen karizmatikus alkotmányozás esetében nem is feltétlenül a legalitás talajától való elrugaszkodás jelenti, hanem sokkal inkább az, hogy vajon túléli-e a karizmatikus vezetők visszavonulását vagy halálát a karizmatikus vezető alkotmánya?

Ahogy az alapító atyák kihalnak vagy távol kerülnek az aktív politikai élettől, úgy alakul ki szinte szükségszerűen egy legitimációs vákuum, illetve egy utódlási krízis, amelynek megoldásában a bíróságoknak a legtöbb esetben kulcsfontosságú szerepe lesz – legalábbis az Ackerman által vizsgált 20. századi esetekből ezt a következtetést lehet levonni. Bár távolról nézve hajlamosak lehetünk az amerikai (vagy éppen az angol, francia és olasz) alkotmánytörténetet egy tündérmesének tekinteni, a valóság minden esetben ráborította az asztalt az alapítók örököseire: legyen szó az 1800-as évek legelejének Amerikájáról (aminek Ackerman 2007-ben külön könyvet szentelt The Failure of the Founding Fathers címmel), a hatvanas évek Olaszországáról vagy éppen a hetvenes és nyolcvanas évek Franciaországáról, mindegyik esetben azt látjuk, hogy a karizmatikus vezetők alkotmánya beleremeg a politikai krízisekbe, és mindhárom esetben tulajdonképpen a legfelsőbb bíróság vagy az alkotmánybíróság válik kulcsszereplővé.

Ugyanakkor Ackerman hangsúlyozza, hogy ezekre a bíróságokra nem biztonsági szelepként tekintettek a kor politikai szereplői – ahogy azt egyébként más neves kutatók (Tom Ginsburg, Ran Hirschl) állatják munkáikban –, hanem elsősorban saját politikai érdekeik védelmezőjeként. De Gasperi például minden további nélkül saját embereit ültette volna be az olasz alkotmánybíróságba: az általa elfogadtatott új választójogi törvény értelmében ugyanis, ha egy párt vagy koalíció megszerzi a szavazatok 50 százalékát, akkor az a párt vagy koalíció a parlamenti mandátumok kétharmadát kapja meg. Ezzel megnyílt volna De Gasperi előtt a lehetőség, hogy az 1953-as választásokat követően tulajdonképpen egymaga nevezzen ki tíz új alkotmánybírót a 15-ből. Csakhogy a választásokon végül 49,9 százalékot szereztek De Gasperi kereszténydemokratái és koalíciós társa együttesen, ami végül megakadályozta, hogy a karizmatikus vezető „megszállja” az alkotmánybíróságot. De Gasperit fél százalék választotta el attól, hogy saját képére formálja Olaszországot.

Franciaországban Michel Debré, de Gaulle tábornok jobbkeze és alkotmányjogásza, kifejezetten azért hozta létre az francia Alkotmánytanácsot, hogy az a parlamenttel szemben az elnök rendeleteit és kompetenciáját védje meg. Magyarán a korlátozott kompetenciákkal rendelkező bírói felülvizsgálat intézménye kezdetben egyetlen célt és egyetlen szereplő érdekeit szolgálta Franciaországban: az elnöki pozíció és az elnök érdekeinek érvényesítése volt a végcél. Az Alkotmánytanács inkább hatásköri hiányra, illetve arra hivatkozva, hogy a nép szavát nem írhatja felül, nem döntött például arról sem, hogy alkotmányellenesen írt-e ki népszavazást de Gaulle 1962-ben a közvetlen elnökválasztás kérdésében. Bár az V. köztársaság alkotmányának szövege ugyancsak homályos, kétértelmű, számos kérdésben nem rendelkezett egyértelműen, az alkotmánymódosításokról kiírandó népszavazás kérdésében egyértelmű volt: az elnök és a Nemzetgyűlés közösen írhat ki népszavazást ilyen kérdésekben. Csakhogy de Gaulle a Nemzetgyűlés jóváhagyását nélkülözve írta ki ezt az alkotmánymódosításról szóló népszavazást.

Az Alkotmánytanács döntése persze nem volt meglepő, hiszen javarészt egykori gaullista politikusok ültek az Alkotmánytanácsban, így az tulajdonképpen az elnök meghosszabbított keze volt egészen Francois Mitterand elnökké választásáig. A francia utódlási krízis ebben az értelemben később következett be, a nyolcvanas évek elején ugyanis Mitterand nagyívű államosítási programja kapcsán került súlyos konfliktusba az Alkotmánytanáccsal. Végeredményben mind az elnök, mind a tanács engedett valamennyit az álláspontjából, ráadásul a nyolcvanas évek első felében négy gaullista bíró mandátuma is lejárt, akik helyére Mitterand hozzá közelálló bírókat nevezett ki. Mindezeknek köszönhetően de Gaulle rendszere végül megszilárdult, nem feszítette szét belső konfliktus a tábornok által alapított új rendszert.

Ackerman könyve érzékletesen és nagy részletességgel ecseteli a kiválasztott eseteket, pontos történelmi kontextusba helyezi azokat a történeti institucionalizmus nyelvezetét és módszertanát használva. A könyvet még értékesebbé teszi az a tény, hogy a legfrissebb politikatudományi trendekkel szembemenve nem kvantitatív módszerekkel és matematikai képletekkel próbál meg általánosítható kijelentéseket megalapozni, hanem mélyfúrásokat végez, miközben az egyes esetek közötti különbségekre és hasonlóságokra alapozva jelentősen tágítja az olvasó horizontját.

 

Bruce Ackerman: Revolutionary Constitutions. Charismatic Leadership and the Rule of Law, Cambridge MA/London: Harvard University Press, 2019.

 

Pócza Kálmán

tudományos főmunkatárs, Politika- és Államelméleti Kutatóintézet NKE EJKK

 

A kép forrása: Amazon


Címkék: recenzió