Van-e igazságos háború? Erre a nehezen megválaszolható kérdésre keresi a választ Reinold Schmücker német filozófus frissen megjelent könyve.
A szerző a vesztfáliai Vilmos Egyetem filozófiaprofesszora Münsterben, és kutatási területe a nemzetközi kapcsolatok etikájától a jog- és politikai filozófián át az esztétikáig és művészetfilozófiáig terjed.
Schmücker munkája, amely közérthető, de tudományos szempontból is igényes formában járja körül a háború etikai problémáját, nyolc fejezetből áll. Az első fejezet a címben feltett kérdés jelentését és tétjét fejti ki. Történelmi példákból (II. világháború, örmény genocídium, ruandai népirtás) kiindulva a katonai beavatkozások vagy azok elmaradásának morális helyességével kapcsolatos viták a szerző szerint nyilvánvalóvá teszik, hogy a katonai eszközök alkalmazása felveti az igazságosság kérdését. A filozófia az ókortól kezdve foglalkozik a háború legitimitásának problémájával, és a késő középkortól kezdve kifejlődött az „igazságos háború elméletének” (just war theory) hagyománya. Schmücker tisztában van a vizsgált kérdés nehézségével, de álláspontja szerint azt az állítást, hogy nincs igazságos háború, nem lehet a kérdés tabusításával igazolni. Vizsgálódásának célja ezért egy meggyőző válasz keresése, és annak elfogulatlan elemzése, hogy e válasz milyen következményekkel járhat a béke fenntartására irányuló politikai cselekvésre nézve.
Maga a kérdés a normatív módon igazolható háború lehetséges voltára irányul. A 20. század előtt rögzített nemzetközi jog hiányában csak természetjogi vagy észszerűségi alapon lehetett a problémát megközelíteni, amióta azonban létezik nemzetközi szerződések által rögzített nemzetközi jog, a problémát jogi szempontból közelítik meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ami jogszerű, az egyúttal etikai szempontból is igazolható. A morális szempont létjogosultságával kapcsolatos realista ellenvetéseket a szerző arra hivatkozva cáfolja, hogy csak az fogalmazhat meg kritikát egy adott háború legitimitásának alátámasztására szolgáló érvekkel szemben, aki képes választ adni arra a kérdésre, hogy milyen feltételek mellett lehet egy háború morális értelemben megengedhető, ha egyáltalán lehetséges ilyen. A nemzetközi jog a megtámadott államok önvédelmén kívül nem ismer legitim okot a hadviselésre. A nemzetközi jog és a morál azonban két különböző dolog, és Schmücker véleménye szerint a politikai filozófia feladatai közé tartozik a nemzetközi jog továbbfejlesztése. A legitimitás és a legalitás fogalmainak különbözősége elválasztja a politikai filozófia és a nemzetközi jog tudományterületeit, amelyek azonban hatással vannak egymásra, és az igazságos háború teóriája jelentős befolyást gyakorolt a nemzetközi jog dokumentumainak fejlődésére.
A könyv további fejezeteiben a szerző a támadó háború morális igazolhatóságának kritériumait, és az ezzel kapcsolatos vitás kérdéseket veszi vizsgálat alá. Álláspontja szerint egy állam vagy társadalmi csoport kollektív önvédelemhez való jogának legitim volta alapjában véve nem kérdőjelezhető meg, és ehhez adott körülmények között katonai eszközöket is igénybe vehet, és így az adott körülmények alapos megvizsgálása nélkül nem lehet általánosan kijelenteni, hogy ne lenne lehetséges olyan háború, amelyet az egyik fél legitim módon folytat.
Jóval kényesebb kérdés, hogy lehet-e morális értelemben megengedett támadó háború? A szerző álláspontja szerint bizonyos körülmények fennállása esetén igen. A szerző szerint az igazságos háború elméletének hagyományában hat ilyen széles körben elfogadott feltétel van, és ezeknek egyidejűleg kell teljesülniük ahhoz, hogy morálisan elfogadható lehessen egy katonai támadás. Ezek pedig a következők: 1. legitim autoritás dönt róla, 2. igazolható ok alapján, 3. helyes szándékból, 4. a humanitárius nemzetközi jog tiszteletben tartásával, 5. ultima ratio-ként (legvégső esetben, ha minden más eszköz eredménytelennek bizonyult a morálisan helyes cél elérésére), és 6. arányosságra törekedve, figyelembe véve a várható pozitív és negatív következményeket.
Ezek közül a legfontosabb kérdés, hogy mely okok igazolhatnak támadó háborút? A számba vett legplauzibilisebb okok Schmücker szerint egy nyilvánvaló igazságtalanság megbüntetése, egy állam saját polgárainak veszélyeztetése egy másik állam részéről, prevenció. A megelőző csapások legitimitása újabb négy feltételhez köthető, ezek 1. humánus értékrend érvényesítése, 2. emberiesség elleni bűncselekmények megbüntetése, 3. a politikai rend minimumának helyreállítása, 4. emberjogi sérelmek áldozatainak megsegítése. Az első kettő a szerző szerint nem lehet legitim indok támadó háborúra, mert az értékek nem jogi kategóriák, és tartalmuk nem egyértelmű, valamint morális tekintetben valamennyi emberiesség elleni bűncselekményt egyforma mércével kellene megítélni, és nem csak azokat megbüntetni, ahol ez valamelyik nagyhatalomnak, vagy regionális hatalomnak érdekében áll. A politikai rend helyreállításához szükség lehet katonai eszközökre, de támadó háborúval ez a cél nem érhető el. Schmücker amellett érvel, hogy csak az utolsó feltétel lehet alkalmas támadó háború morális igazolására. Ez a helyzet pedig akkor állhat fenn, ha egy közösség illegitim támadásnak van kitéve, de nem képes hatékony önvédelemre.
Ezek alapján Schmücker szerint egy katonai beavatkozás csak akkor tekinthető humanitárius intervenciónak, és így morálisan elfogadhatónak, ha a következő hat feltétel egyszerre teljesül: 1. legitim kormány hozza a döntést az állampolgárok többségének támogatásával, 2. legalapvetőbb emberi jogaikban megsértett embercsoport megsegítésére szolgál, 3. a szükségesnél nagyobb károkozás elkerülésére törekszik a hadviselés során, 4. a humanitárius nemzetközi jogi normák betartásával, 5. más nem-katonai eszközzel nem nyújtható segítség a szükséget szenvedő csoportnak, és 6. a támadás során kárt szenvedő ártatlanokéhoz képest jelentősen nagyobb számú embert óv meg legalább ugyanannyira súlyos sérelmektől.
Ez az értelmezési keret azonban a szerző szerint is vitatható, ezért az ötödik fejezetben Reinhard Merkel büntetőjogász és jogfilozófus humanitárius intervenciókkal szemben felhozott érveit veszi vizsgálat alá. Merkel érvelése szerint humanitárius beavatkozás nem egyeztethető össze ártatlan életek kioltásával, és ezért arányoktól függetlenül morálisan elfogadhatatlannak tart minden olyan katonai beavatkozást, amely „járulékos veszteségként” ártatlanok megölésével is jár. Ezen érvelés alapján gyakorlatilag minden humanitárius intervenció elfogadhatatlan. Schmücker nem tartja meggyőzőnek Merkel érveit, mivel szerinte ha valamennyi élet egyformán fontos érték, akkor veszélyhelyzetben lehetséges kell legyen a mennyiségi mérlegelés, és egy emberiesség elleni bűnöket elkövető ország lakosságának nem üldözött része se tekinthető teljesen ártatlannak, ha elmulasztja a segítségnyújtás morális kötelezettségét az üldözöttek iránt. Azonban közülük nem mindenki lehet erre képes (pl. gyerekek, öregek, betegek), ezért viszont általános felelősségről sem beszélhetünk, ahogy a humanitárius beavatkozás során a nemzetközi jog szintjén is különbséget kellene tenni az adott ország népirtást elkövető vezetését támogató, és az azzal szembenálló régiók között.
Ezután az előbbiekben kifejtett morálfilozófiai értékelés joghoz való viszonyának vizsgálata következik. Az 1999-es Jugoszlávia elleni NATO intervenció támogatóinak többsége is elismeri, hogy a beavatkozás nemzetközi jogi értelemben illegális volt, azonban morális értelemben legitimnek tekintik. A jelenleg hatályos nemzetközi jog ténylegesen jogszabályokon alapul, és nem csupán erkölcsi érvényű normák gyűjteménye. Schmücker kérdésfelvetése jogos és aktuális: a nemzetközi jog és az erkölcs konfliktusa esetén az államok milyen normákhoz igazodhatnak külpolitikai cselekvéseiket illetően? A dilemma feloldására két lehetséges megközelítésből kínál választ. Erkölcselméleti szempontból véleménye szerint létezik az emberek túlnyomó többsége által általánosan elfogadott morális alap, amelyhez igazodni lehet. Jogelméleti vonatkozásban pedig kiindulási alapnak tekinthető, hogy a mai jogállamokban a pozitív jog nem követel morálisan nyilvánvalóan elfogadhatatlan és nem tilt morálisan egyértelműen kívánatos cselekedeteket. Olyan esetekben, amikor nem egyértelmű, hogy egy jog által tiltott cselekvés morálisan kívánatosnak tekinthető-e, a cselekvőknek kell eldönteni, hogy lelkiismeretük szerint elkövetett törvénytelen tettükért milyen őket ezért a későbbiekben érő szankciókat hajlandók számításba venni. De lehet-e egyáltalán államoknak lelkiismeretük? Erre a kérdésre Schmücker azt a választ adja, hogy csak közvetett értelemben lehet, hiszen lelkiismeretük csak személyeknek van, így az állampolgárok többségének kell ugyanazt a meggyőződést képviselni ahhoz, hogy azt az adott állam kollektív személyiségének lehessen tulajdonítani. A szerző szerint a kollektív lelkiismeretre hivatkozás jogsértés esetén nagyhatalmak számára aránytalanul kisebb kockázattal jár, mint kisebb országok számára, és ezért fenyegetést jelenthet az érvényben lévő nemzetközi jogra. Ahhoz, hogy egy ilyen hivatkozás legitim lehessen, valóban az állampolgárok többségének támogatása szükséges a szólásszabadság biztosítása mellett. Schmücker elméletileg nem zárja ki ennek lehetségességét, és elhatárolódik a realista nemzetközi jogi iskola azon érvelésétől, amely szerint, ha egy állam erkölcsi meggyőződésre hivatkozik, mindig érdekek ideológiai álcázása érhető tetten.
Schmücker kívánatosnak tartaná, ha a humanitárius intervenciók legitimitására vonatkozó morálfilozófiai elemzés eredményei a nemzetközi jogban is visszatükröződnének. Ehhez szerinte az igazságos támadóháború kritériumainak egyértelmű nemzetközi jogi meghatározására lenne szükség, és fel kellene állítani egy ezzel kapcsolatos döntésekben illetékes, kötelező érvényű döntéseket hozó intézményt is, az ENSZ keretein belül, vagy attól függetlenül. (Az ENSZ Biztonsági Tanácsa szerinte erre jelen formájában nem alkalmas, mert nem reprezentálja megfelelően a nemzetközi közösséget, és döntéshozó struktúrái nem teszik lehetővé a kellőképpen elfogulatlan döntéshozatalt.)
A legitim hatalom feltételének demokratikus keretek közötti értelmezésével kapcsolatban a szerző álláspontja szerint a támadó háború lehetséges kockázatai miatt legalább akkora parlamenti támogatás szükséges a megindításához, mint az alkotmány módosításához, nem állami közösségek esetében viszont szerinte nem határozható meg ilyen kritérium.
A könyv végén Schmücker egy egyértelműen morális természetű problémát vizsgál: előállhat-e olyan szituáció, amikor a támadó háború megindítása erkölcsi kötelességnek tekinthető? Vannak olyan szerzők, akik szerint népirtás vagy más súlyos emberjogi sérelmek fegyveres úton történő megakadályozása erkölcsileg nem csak megengedett, de kötelesség is lehet. Schmücker nem osztja ezt a nézetet. Érvelése szerint bár a segítségnyújtás elmulasztása számos országban büntetőjogi kategória, megítélése minden esetben az adott körülményektől függ. A támadó háborúval együtt járó veszteségekből kifolyólag az erre irányuló kötelezettség legalábbis kérdésesnek tekinthető. Ezenfelül nem dönthető el egyértelműen, hogy pontosan mely országok számára lenne kötelesség a katonai beavatkozás, és az se világos, hogy a morálisan igazolható támadó háborúhoz szükséges hat kritérium fennállása esetén mikortól beszélhetünk egyben morálisan kötelezettségről is. A kritériumok egybeesése Schmücker szerint az esetleges támadásról való lemondás mellett felhozható szintén morális érvek miatt nem elfogadható. Gondolatmenete értelmében a humanitárius intervenció erkölcsi kötelezettsége nem igazolható.
Reinold Schmücker könyve egy történelmi és aktuálpolitikai szempontból egyaránt kiemelkedően fontos téttel bíró problémát vizsgál. A címben feltett kérdésre idealista alapon ad feltételesen igenlő választ, morálfilozófiai alapon depolitizálva a kérdést, azonban tisztában van a kérdés gyakorlati implikációinak problematikus voltával. A morális és jogi szempontok közelítésére vonatkozó felvetései politikai filozófiai nézőpontból figyelemre méltó gondolatokat tartalmaznak, ezek gyakorlati megvalósítása azonban realista nézőpontból nehezen elképzelhető. A nemzetközi jogi normák morálfilozófiai alapon történő továbbfejlesztése a gyakorlatban aligha választható el a hatalmi politika önlegitimációs törekvéseitől.
Reinold Schmücker: Gibt es einen gerechten Krieg? [Was bedeutet das alles?], Reclam Verlag, Ditzingen, 2021.
Tóth Kálmán
tudományos segédmunkatárs, NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
A kép forrása: Amazon