Niall Ferguson azok közé a történészek közé tartozik, akik szerint a történelem a politikai döntéshozatal legfőbb tanítómestere, ennek is köszönhető, hogy a katasztrófák és a politika viszonyáról szóló legújabb könyvét fokozott várakozás előzte meg.
A kötet főbb tanulságai két tételmondatban foglalhatók össze: egyrészt minden rendszer másként reagál egy adott sokkhatásra, másrészt nincs és soha nem is állt fenn olyan katasztrófahelyzet, amely ne lett volna legalább részben politikai természetű. Míg az első állítás már-már álmosítóan közhelyszerű, a második valóságos hidegzuhanyként éri az olvasót: ugyan mi köze lehet egy vulkánkitörésnek vagy motorhiba miatt bekövetkezett légi katasztrófának a politikához? A szerző sajátos katasztrófa-meghatározásából az következik, hogy nagyon is sok, ami pedig azt vonja maga után, hogy bölcs előrelátás és megfelelő intézkedések révén a katasztrófák nagyrészt megelőzhetők.
Aligha meglepő, hogy Ferguson könyvét a jelenlegi pandémia ihlette, az viszont annál figyelemreméltóbb, hogy az írás – nyilvánvaló aktualitása mellett – szervesen illeszkedik a szerző korábbi munkáihoz is. A magyar olvasók számára sem ismeretlen ugyanis Ferguson előző könyve (A tér és a torony – hálózatok, hierarchiák és harc a globális hatalomért), amelyben a szerző a hálózatelmélet eszköztárát állította csatasorba különböző eszmék vagy dinasztiák felemelkedésének magyarázatához. Az utóbbi értelmében egy adott eszme vagy személyiség sohasem csak saját kiválóságának köszönhette sikerét, hanem szerepet játszott ebben az a félig-meddig véletlen körülmény is, hogy meghatározott hálózatokon (szalonokon, családi hálókon stb.) belül mennyire foglalt el központi helyet, vagyis hány másik csomópont kapcsolódott hozzá közvetlenül. Az elmúlt hónapok egyik legfőbb tanulsága azonban éppen az volt, hogy akik egy vagy több hálózatban kiemelt pozíciót foglalnak el (vagyis sok szálon kapcsolódnak másokhoz), azok nem csak sikeresek lehetnek, hanem könnyebben eshetnek áldozatául fertőző betegségeknek is.
Éppen ezért – Ferguson új könyvének egyik fontos megállapítása értelmében – azt mondhatjuk, hogy a járványoknak két szükséges összetevője van: egy kórokozó, valamint az emberek között fennálló kapcsolati hálók összessége. Mint mondja, „aligha ismerhetnénk meg egy társadalom átfertőzöttségének mértékét úgy, hogy csak a vírust vizsgáljuk, az utóbbi ugyanis annyira lesz fertőző, amennyire a társadalmi háló ezt lehetővé teszi számára” (23.). Az előbbi meghatározást ráadásul nem is muszáj a járványokra korlátoznunk, hanem nyugodtan alkalmazhatjuk minden, a hétköznapi életben „katasztrófának” nevezett jelenségre: a vulkánkitörések, nukleáris vagy légikatasztrófák is éppen azáltal nyernek katasztrófajelleget Ferguson szerint, hogy emberek is érintettek benne, a járványok pedig csak abban különböznek más katasztrófáktól, hogy esetükben az emberi tényező teljesen nyilvánvaló, míg a vulkánkitörések alkalmával ez nagyrészt rejtve marad.
A Katasztrófapolitika ezért éppen arra igyekszik rávilágítani, hogy természeti eredetű és az emberek által előidézett katasztrófák között nincs is lényeges különbség, ekképpen pedig a sorscsapásnak vélt események ugyanúgy befolyásolhatók politikai eszközökkel, ahogy az emberek által előidézett vészhelyzetek. Ehhez azonban több feltételnek is teljesülnie kell: egyrészt a politikai döntéshozók részéről rátermettséget igényel, hogy a potenciális veszélyeket komolyan vegyék, ahogy azokat a tanácsadókat is, akik az előbbiekre figyelmeztetni próbálják őket. Az efféle képességek Ferguson szerint sem magától értetődően találhatók meg minden döntéshozóban, hiszen – emberek lévén – ők sem mentesek mindazon kognitív öncsalásoktól, amelyek a valóságot sokszor jobb színben tüntetik fel számunkra, mint amilyen.
A szerző azonban távol áll attól, hogy a politikai döntéshozóknak megkülönböztetett felelősséget tulajdonítson a katasztrófahelyzetek esetleges félrekezelése miatt, és a gondolatmenetének éppen ez a pontja váltotta ki a könyv eddigi bírálóiból a legtöbb negatív visszhangot. Mint írja, „a legtöbb katasztrófa olyankor történik, amikor egy összetett rendszer, leginkább valamilyen zavar folytán, sérülést szenved. Hogy egy kívülről jövő sokkhatás milyen mértékben okoz katasztrófát, az nagyrészt a nyomás alá helyezett társadalmi hálón múlik. A hiba pedig, már ha egyáltalán lokalizálható, nagyobb valószínűséggel jelentkezik valahol az intézményrendszer közepén, mintsem a tetején” (292.). Ferguson ezen kívül számos helyen egyértelművé teszi, hogy a 2020-as amerikai járványpolitikát sok tekintetben elhibázottnak tartja, ám – ahogy az az idézett szöveghelyből is látszik – elsősorban nem az elnöki döntéshozatalt teszi mindezért felelőssé. Véleménye szerint ugyanis eleve nem központi döntésekre lett volna szükség, hanem egy jól működő intézményrendszerre, amely diverzifikált rendelkezések révén elkerülhetővé teszi a teljes lezárást (utóbbi ugyanis nem csak gazdaságilag volt felettébb káros, hanem egy nemkívánatos precedenst is teremtett, amely szerinte a jövőben is bármikor alkalmat adhat a szabadságjogok korlátozására).
A katasztrófák sikeres elhárítása tehát nem kizárólag, de még csak nem is elsősorban a hierarchia csúcsán helyet foglaló döntéshozókon múlik Ferguson szerint, hanem például azokon a teniszklubokon, akik a járvány idején maguk döntenek úgy, hogy zárva tartanak-e vagy sem. A fenti állítások érvényessége erősen megkérdőjelezhető, ahogy az is, hogy vajon kivitelezhető lett volna az állampolgárok és intézmények Ferguson által javasolt önkorlátozása. Mindez pedig a szerző hálózatelméleti alaptézisét sem hagyja háborítatlanul: vajon képes egy adott társadalom vertikális szerkezete döntően meghatározni annak működésmódját?
A kérdésre nem kapunk megnyugtató választ, ráadásul az idő (rövidségének) vasfoga is mély nyomokat hagyott Ferguson írásán: a szerző szokatlanul rövid idő alatt állított össze egy – szokásához híven – nagyterjedelmű kötetet, amelynek tartalma – bírálói szerint – meglehetősen széttartóra sikeredett. És valóban, az olvasó nem győzi kapkodni a fejét, amint a katasztrófáknak a kulturális emlékezetben elfoglalt helyétől (1–2. fejezet) a politikai döntéshozók kognitív tévedéseinek elemzésén át (3. és 6. fejezet) jutunk el a könyv fő állításához, vagyis a hálózatok szerepéhez (4. fejezet) és végül a különböző katasztrófahelyzetekkel kapcsolatos esettanulmányokhoz (7–9. fejezet). Mindezek láttán a könyv egyik bírálója egyenesen úgy fogalmazott, hogy a kötet olyan, mintha Ferguson az összes lehetséges kutatási eredményét bele akarta volna préselni. Mindez részben talán igaz is, de nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy a szóban forgó kutatási eredmények (itt főleg a The Great Degeneration - How Institutions Decay and Economies Die valamint a már említett The Square and the Tower című köteteire gondolhatunk) nagyon is relevánsak a téma szempontjából. Mindent összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a könyv – nyilvánvaló formai hiányosságai ellenére is – hasznos olvasmány.
Niall Ferguson: Doom – The Politics of Catastrophe, Penguin Press, 2021.
Smrcz Ádám
tudományos segédmunkatárs, NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
A kép forrása: Amazon