Melanchthon nem csak Németország, hanem Magyarország tanítómestere is volt. Az általa felvetett kérdések közül számos talán még ma is érvényes, például az ember politikai természete, a politikai fegyelmező szerepe tekintetében.
Luther Márton legközvetlenebb munkatársa, Philipp Melanchthon politikai gondolkodása egy fontos irányzatát képviseli a 16. századi protestáns politikai hagyománynak, kialakulása ugyanakkor nem csupán a politikai gondolkodás történetének kontextusában értelmezhető. Melanchthon leginkább arról ismert, hogy ő rendszerezte a lutheri teológia alapjait, ennek eredményeképpen azonban új alapokra helyezte a protestáns felfogású teológia és a világi tudomány, illetve a pogány bölcselet és etika viszonyát is.
Melanchthon 1518-ban érkezett Wittenbergbe azzal a céllal, hogy Arisztotelész műveinek korábban tervezett kiadását elvégezze. A lutheri reformáció azonban ezt megakadályozta, az ugyanis nem csak az egyház tekintélyét és világi hatalmát kérdőjelezte meg, hanem az egyházi tanítás skolasztikus alapjait, beleértve a Arisztotelészre visszavezethető elméleti konstrukciókat is. Melanchthon ekkor Luther teológiájának rendszerszerű oktatásába fogott, az ekkor egyre nagyobb népszerűségnek örvendő humanista módszerek, valamint az általa kialakított új eljárások segítségével. A lutheri teológiát pontosan a skolasztikával szemben igyekezett a bibliai locus-ok köré szervezve szisztematikusan összefoglalni, végeredményben azonban lefektette az ún. protestáns skolasztika alapjait is.
A fiatal dán kutató Mads L. Jensen munkájának egyik legfontosabb kontextusa pontosan ez a szemléleti fordulat, amelynek eredményeképpen a középkori szisztematikus teológiát megkérdőjelező lutheri teológia pár évtized alatt kiépülő saját rendszere képes volt visszacsatlakozni a középkori és antik hagyományhoz, és szerepet találni számára a tudomány és a bölcselet területén. Erre a fordulatra az a szemléleti változás adott lehetőséget, amelynek vizsgálatát sok tekintetben Jensen műve is célul tűzte ki, de elsősorban a politikai filozófia és a természetjog területén.
Jensen kötetének bevezetésében felvázolja Melanchthon tanulmányait, amely során Heidelbergben és Tübingenben megismerkedhetett a legfontosabb késő középkori filozófiai elképzelésekkel, valamint a legújabb humanista gyakorlatokkal, amelyek a legfontosabb kontextusát jelentik gondolkodásának. Kötetének első fejezete a fentiekből adódóan talán nem véletlenül az 1520-es évek első felében megjelent humanista orációi elemzését és értelmezését tartalmazza, amelyek a lázadás, a zsarnokság és a törvény kérdéseit járják körül. A Szász Frigyes temetésekor elmondott beszédben a béke művészetében, az igazság, a mérséklet és az állhatatosság erényeiben kimagasló uralkodóként festi le az elhunytat, amiben a humanista erényfilozófia legfontosabb jegyeit mutatja fel. Beszédei Cicero hatását mutatják, ugyanakkor műfajilag eltérnek a kortárs humanista beszédektől és egyéb politikai műfajoktól, amennyiben nem fejedelemtükör formájában igyekeznek az uralkodói feladatokról normatív megközelítésben és erényalapon értekezni. Melanchthon Luthert követve a törvény és az evangélium szembenállásából, valamint két birodalom tanításából indul ki, miszerint az isteni igazság és a társadalmi-civil igazság két külön szférában érvényesül. Ez a dichotómia paradox módon teljesen szembement a Luthert reformjai tekintetében már nem követő Erasmus felfogásával, aki a keresztény fejedelem vízióját festette le. Luther és Melanchthon szerint a világi hatalom nem feltétlenül keresztény, mivel elsősorban a közrendet védi, az egyház belügyeibe és a lelki ügyek kérdéseibe nem szól bele. Ezzel a felfogással Melanchthon majd szakítani fog az 1530-as évek során.
Jensen második fejezetében Arisztotelész erőteljes hatását elemzi, Melanchthon politikai nézeteit ugyanis Arisztotelész Politikájának és Nikomakhoszi Etikájának kiadása és kommentárja keretében fejti ki 1529 és 1535 között. Melanchthon felfogását ekkor már leginkább természetjogi értelmezése határozza meg, amelyet a még Tübingenben megismert, Ockhamhez köthető felfogással szemben alakít ki. Fontos eleme Jensen értelmezésének, hogy Melanchthon vitáját a késő középkori teológia képviselőivel nem tisztán elméleti síkon értelmezi, hanem a kortás politikai viták tükrében. Az 1525-ös parasztháború pamfletirodalma ugyanis pont a skolasztikus hagyomány egyes képviselői álláspontjából kiindulva amellett kardoskodik, hogy a világi hatalom eredete a nép konszenzusa. Melanchthon nem véletlenül utasítja el ezt az álláspontot, szerinte ugyanis a világi hatalom alapja a természetjog, amely egyértelműen az alattvalók engedelmességét írja elő feljebbvalóik felé, vagyis alapjaiban kérdőjelezi meg a parasztháború egészét, amikor is annak résztvevői a társadalmi rendet és a világi hatalom érvényességét kérdőjelezték meg. Melanchthon ugyanakkor a természetjogra alapozva a világi hatalom korlátait is hangsúlyozta, vagyis azt nem lehet teljesen önkényesen gyakorolni. Mindez előre vetíti Melanchthon „alkotmányos” elképzeléseit a világi autoritás korlátozottságával kapcsolatban.
Könyvének harmadik fejezetében Jensen Melanchthon morálfilozófiai tankönyveit vizsgálja, amelyek több kiadásban, folyamatos javításokkal és kiegészítésekkel jelentek meg egészen haláláig. Melanchthon köteteinek legnagyobb újdonsága, hogy a magisztrátus igaz hit védelmében betöltendő szerepét is elkezdi hangsúlyozni. Ez az álláspont egész egyértelműen megy szembe a két birodalomra vonatkozó lutheri felfogással, miszerint a két kormányzat egymás feladatába nem szólhat bele, az ugyanis a két szféra bűnös összekeveredését jelentené. Melanchthon teológiai munkáiban hasonló vonulat mutatható ki, az 1530-es évektől ugyanis nem csak Mózes második táblájának őrzőjeként, vagyis az emberek közötti viszonyok felügyelőjeként hivatkozik a világi hatalomra, hanem az első tábla őrzőjeként is, aki köteles az igaz hit megtartásán, a bálványimádás és az eretnekségek üldözésén és az egyház működésének fokozott garantálásán fáradozni. A berendezkedő lutheri reformációnak szüksége volt a középkori gyakorlatban gyökerező fejedelmi patronátus intézményének megerősítésére, amit a városi és az úgynevezett fejedelmi reformáció képviselői egyaránt örömmel fogadtak. Melanchthon ezt a munkát ugyanakkor nem csak teológiai, hanem filozófiai tekintetben is elvégezte.
Utolsó fejezetében Jensen a politikai ellenállás kérdését taglalja. Melanchthon tevékenységére ebben a kérdésben is a kétfrontos harc jellemző, amikor is egyrészt igyekszik megvédeni Luthert a katolikusokkal szemben, miszerint fellépése nem minősül lázadásnak, másrészt igazolni igyekszik az ellenállás jogosságát az alattvalók részéről, de nem teológiai, hanem filozófiai alapon. A kortárs lutheránusokra jellemző apokaliptikus érvelés helyett természetjogi megalapozását nyújtja az ellenállás lehetőségének. Politikaelmélete nem tekinthető szekulárisnak, viszont érvelése természete szerint egyre kevésbé tűnik felekezetinek.
Jensen könyvéből világosan kiviláglik, hogy Melanchthon politikai gondolkodása hátterében az Arisztotelészhez fűződő megváltozó viszonya áll. Luther kezdeti elutasítása ellenére Melanchthon az 1520 évek közepétől ismét foglalkozni kezdett Arisztotelésszel. Az 1520-as években Wittenbergben megmutatkozó radikális reformáció arra vezette rá ugyanis, hogy a politikai rendet és a világi hatalom isteni rendeltetését megkérdőjelező radikálisok pontosan a lutheri teológia által a középpontba állított Szentírás alapján hirdették meg felforgató eszméiket. Világossá vált, hogy a reformok képviselőinek ekkor már nem a római egyház álláspontjával szemben kellett megfogalmazni nézeteiket, hanem a felforgatókkal szemben kellett konszolidáló, a társadalmi rendet elősegítő véleményt kifejteniük. Melanchthon szerint a Biblia elsősorban a megváltásra nézve lehet kizárólagos forrása a keresztények ismereteinek, a társadalmi életre nézve szükségesek olyan fogalmi keretek, amelyek révén akár filozófiai szinten is tárgyalhatók a világi hatalom és a társadalom kérdései. Ehhez nyújtott lehetséges forrást és nyersanyagot az antik bölcselet, elsősorban Cicero és Arisztotelész. Így jutott el tehát Melanchthon arra, hogy szükség van keresztény Politica megfogalmazására.
Jensen monográfiájában Melanchthon politikai gondolkodását nem teológiai, hanem filozófiai jelenségként értelmezi. A felvázolt narratíva természetesen nem ad radikálisan új képet Melanchthon politikai gondolkodásáról, de az itt felvázolt folyamatokat filozófiai keretben értelmezi. Kiindulópontja az, hogy Melanchthon humanista beszédei, Arisztotelész műveihez írt kommentárjai, valamint morálfilozófiai munkái filozófia- és retorikatörténetileg értelmezhető narratívát rajzolnak ki, amelyik nincs alárendelve egy vagy több teológiatörténeti nagyelbeszélésnek. Meglátása szerint Melanchthon politikai gondolkodása morálfilozófiája, illetve a természetjogra vonatkozó elméletének kifejlődésével párhuzamosan alakult ki, amelynek legfontosabb mozgatói és fordulópontjai ugyanakkor nem elméleti viták, hanem politikai és vallási konfliktusok voltak. Elsőnek elhatárolta magát az erasmusi keresztény humanizmus és a radikális reformáció politikaképétől, másodsorban visszahelyezte Arisztotelészt a protestáns politikai gondolkodás világába, és ezáltal letette a protestáns politikai filozófia, valamint a lutheránus konfesszionális állam morálfilozófiai és természetjogi alapjait.
A jelenleg is érvényes eszmetörténeti értelmezés szerint Luther politikai gondolkodása szinte kizárólag teológiai volt, hozzáállását pedig egy igen negatív antropológiai pesszimizmus jellemezte, amely a politikában a tűzoltó szerepét látta el, annak ugyanis elsődleges szerepe a bűn megzabolázása az emberi társadalomban, amely a kevés számú keresztény és a többséget képező névleges keresztények vegyülékét jelentette. Ehhez a biblikus politikai teológiához kapcsolódott aztán a protestáns jogászok és politikusok által képviselt, elsősorban a római, valamint a birodalmi joghoz kapcsolódó érvkészlet, amely létrehozta a kortárs keresztény politika alapjait. Egy még teleologikusabb nagyelbeszélés szerint az így létrejött konfesszionális protestáns politikai felfogás kerül összebékíthetetlen ellentétbe a kortárs katolikus elképzelésekkel és hatalmi érdekekkel, amely polgár- és vallásháborúk évtizedes vérfürdőihez vezet. Ennek igyekszik véget vetni több olyan kísérlet is, amelyik a politikai vitákat a felekezeti elfogultságok felfüggesztésével és közös politikai nyelv megteremtésével igyekezett megoldani. A francia politique vagy a későbbi természetjogi, illetve sztoikus politikafelfogás és a hozzájuk kapcsolódó nyelvezetek végeredményben, mintegy hegeli szintézisként, a béke szándéka mellett hozták el a politikai modernitást Európába, amely a felekezeteken túli, tehát akár szekuláris keretekben is működő politikai paradigma eljövetele lenne. Ebben a narratívában fontos szerepe van Melanchthonnak.
Az általa felvetett kérdések közül számos talán még ma is érvényes, például az ember politikai természete, a politikai fegyelmező szerepe tekintetében, de a modernitás kialakulásának évszázados történetében mindenképpen fontos helyet szerző reformáció egyik kiemelkedő alakját tisztelhetjük benne. Ha arra gondolunk, hogy a 16. századi magyarországi iskolák műveit tankönyvként használták, eleink olvasmányai révén saját múltunkhoz is közelebb kerülhetünk valamennyire. Melanchthon ugyanis nem csak Németország, hanem Magyarország tanítómestere is volt. Elismeréssel szólt az egyházi és oktatási reformokról itt „a nyugati kereszténység végvidékén”, szívén viselte a török hódoltság terheit elszenvedő protestánsok ügyét. Bízott az egyház egységének visszaállításában, sokat tett a vallási megbékélésért. Ezért utólag egyházának egy része árulónak tartotta. Pedig csak, egy provokatív parafrázissal élve, keresztények között volt európai. A vallásháborúk korszakában ez nem kevés.
Mads L. Jensen: A Humanist in Reformation Politics: Philipp Melanchthon on Political Philosophy and Natural Law, Series: Early Modern Natural Law: Studies & Sources, Volume: 3., Brill, 2021.
Zászkaliczky Márton
ösztöndíjas kutató, NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
A kép forrása: BRILL