Bármilyen meglepő, a kereszténydemokráciáról mint politikai ideológiáról – szemben a szocializmussal, a liberalizmussal vagy a konzervativizmussal – mostanáig nem született átfogó igényű angol nyelvű monográfia. Ezt a hiányt igyekszik pótolni az olasz Carlo Invernizzi Accetti 2019-es munkája, a What is Christian Democracy?, amely tehát elsősorban ideológiai elemzés: nem a kereszténydemokrácia történetével vagy politikai gyakorlatával kíván foglalkozni, hanem az utóbbi mélyén rejlő elvek és értékek rendszerezésére tesz kísérletet.
Mint Accetti kifejti, a kereszténydemokrácia elhanyagolása az ideológiai elemzésekben két okból is nehezen érthető. Egyrészt azért, mert a második világháború utáni európai politikai berendezkedés – maga az európai egységtörekvés is – elsősorban kereszténydemokrata alapokon nyugszik; másrészt azért, mert kevés olyan politikai erőt tudnánk mondani, amely hasonló folytonossággal lett volna kormányzati szerepben Európa országaiban, mint épp a kereszténydemokrácia.
Mindez nehezen vitatható, de a kérdés továbbra is az, vajon létezik-e a kereszténydemokrata politikai szereplők, intézmények és gyakorlatok mögött egy olyan önálló eszmerendszer, amely világosan elkülöníthető minden más rivális ideológiától. A konzervativizmustól való elkülönítés különösen problematikusnak tűnik, hiszen morális kérdésekben a kereszténydemokrácia jellegzetesen konzervatív felfogást képvisel; Accetti azonban amellett érvel, hogy ez a morális felfogás egy olyan történetfilozófiai, metafizikai, demokrácia- és államelméleti, gazdasági-társadalmi és valláspolitikai keretbe illeszkedik, amely csupán rá jellemző.
Történelemszemlélete például – ellentétben a történelmi fejlődéssel szemben általában szkeptikus konzervativizmussal – egyértelműen teleologikus. A történelmi szükségszerűségnek a felvilágosodásban gyökerező (akár liberális, akár szocialista) eszméit persze elutasítja, de arról nem mond le, hogy a történelemben valamilyen inherens mozgást tételezzen fel, amelyet a maga részéről az „evangéliumi impulzus” kifejlődésével azonosít. Sőt, mivel a kereszténydemokrácia önmagára is alkalmazza a fejlődés fogalmát, az sem jelent számára problémát, hogy bizonyos kérdésekben (például az emberi jogok vagy a demokrácia kérdésében) felülbírálja korábbi álláspontját.
Ami a metafizikát illeti, már ennek puszta emlegetése is elkülöníti a konzervativizmustól, különösen annak minden metafizikai absztrakciót elutasító partikularizmusától. A kereszténydemokrácia gyökerei ugyanis – persze a XIX. századi katolikus neotomizmus közvetítésével – a középkorig vezethetők vissza, vagyis a természeti törvény fogalmáig, amely az isteni törvényt racionális módon felfogni képes embert egy célszerűen rendezett világban helyezi el. Ezen alapul emberi méltósága, keresztény szabadsága, a transzcendencia iránti nyitottsága: az, hogy önmagában vett cél, nem pusztán más célok eszköze. Márpedig ez egyetemes eszme, amely nemzeti hagyományoktól és konkrét társadalmi viszonyoktól független érvényre tart számot, vagyis ebben az értelemben közelebb áll a liberalizmushoz vagy a szocializmushoz, mint a klasszikus konzervativizmushoz.
Arról persze nincs szó, hogy a kereszténydemokrácia innentől kezdve a liberalizmus vagy a szocializmus ideológiai családjába tartozna. Demokráciafelfogása is épp azért sajátos, mert – keresztény indíttatása miatt – a népszuverenitást sosem fogadhatja el végső instanciának az isteni szuverenitással szemben. A demokrácia (bár ezt ma kevés kereszténydemokrata politikus merné nyíltan kimondani) nem abszolút érték, és főleg nem olyasmi, ami teológiai értelemben igazolható volna. Demokratának lenni nem „vallási krédó”, ahogy Jacques Maritain – az Accetti által legtöbbször idézett katolikus gondolkodó – mondta, hanem egy adott történelmi helyzetben érvényes hozzáállás a hatalom problémájához.
A hatalom – elsősorban az állami hatalom – legfőbb problémáját ugyanis (akár Maritain, akár a második világháború utáni kereszténydemokrata politikusok számára) elsősorban a totalitárius rendszerek jelentették, és innen érthető meg Accetti szerint a kereszténydemokráciának az állami szuverenitással szembeni mai ellenérzése is. A szubszidiaritásnak a katolikus társadalmi tanításból kölcsönzött fogalma olyan organikus közösségekből felépülő társadalmat feltételez, amelyben az állam csupán koordináló szerepet játszik, de egyáltalán nem „szuverén” – vagyis mindenek felett álló – hatalom a szó kora újkori értelmében (ahogy a középkor nem is ismerte a szuverenitásnak ezt a fogalmát). Ebből származik a kereszténydemokrácia vonzódása az arányos képviseleti rendszerekhez vagy a hatalmi ágak szigorú elválasztásához: lényegében minden olyan megoldáshoz, amelyben kompromisszumok, politikai alkuk, pártok és elitek együttműködése biztosítja az állam megfelelő működését, nem valamilyen legfelsőbb hatalom (legyen az akár egyszemélyi, akár a többség által gyakorolt demokratikus zsarnokság).
A demokráciának ez a fogalma persze igen közel áll ahhoz, amit ma „liberális demokráciának” nevezünk, de a kereszténydemokrácia ennél is többet, egyfajta szubsztantív demokráciafelfogást képvisel, amelyben a demokrácia nem csupán politikai fogalom, hanem a gazdasági és társadalmi demokráciát (ahogy Tocqueville mondaná: a „feltételek egyenlőségét”) is magában foglalja. A liberalizmussal vagy a libertariánus konzervativizmussal szemben tehát megjelenik egy olyan szociális gondolat, amelyet a könyv második – a kereszténydemokrata ideológia alkalmazásairól szóló – része egyenesen „kereszténydemokrata forradalomként” jellemez, bár elsősorban Latin-Amerika egyes országaira utalva, és gondosan elkülönítve a forradalom egyéb (elsősorban marxista) értelmezéseitől.
Az első részt záró valláspolitikai fejezet hasonló párhuzamba állítható a második rész – és az egész könyv – lezárásával, amely az iszlám kihívását elemzi a keresztény (vagy Accetti többször ismétlődő megfogalmazását idézve: „keresztény, vagy inkább katolikus”) Európa számára. Ezek a passzusok jellegzetes módon egy olyan politikai teológiát írnak le – bár úgy tűnik, legtöbbször a szerző számára sem nyilvánvaló módon –, amely a politika vallási értelmezését igyekszik helyettesíteni a vallás politikai értelmezésével. A könyv záró mondatai éppenséggel arra utalnak, hogy az emberi méltóságnak a középkori természeti törvényből származó fogalma, a kereszténydemokrácia konszenzusra törekvő politikafelfogása vagy a katolikus társadalmi tanítás szubszidiaritása akkor is fenntartható, ha eltekintünk ezek középkori, keresztény vagy katolikus gyökereitől. „Más szóval, a kereszténydemokrata ideológiának épp azok a vonásai tűnnek normatív szempontból a legvonzóbbnak, amelyek egy szekulárisabb perspektívából is újra elsajátíthatók.”
Mivel a szerző saját bevallása szerint liberális demokrata (vagyis, ha úgy tetszik, „kívülről” írta meg a kereszténydemokrácia ideológiai jellemzését), ez az empatikus hozzáállás mindenképp üdvözlendő. De ha már ő maga is többször utalt Böckenförde híres tézisére a liberális demokráciák keresztény eredetéről, talán nem ünneprontás feltenni a kérdést, miért gondolja – Böckenfördével ellentétben –, hogy egy kereszténytelenített kereszténydemokrácia is képes fenntartani azokat az elveket és értékeket, amelyeket nem ő hozott létre, és amelyekhez hasonlókat minden jel szerint nem is tud létrehozni.
Carlo Invernizzi Accetti: What is Christian Democracy? Politcs, Religion and Ideology. Cambridge: Cambridge University Press, 2019.
Nyirkos Tamás
A kép forrása: amazon.co.uk