A Habsburgok Duna-medencei birodalmának 1918-as felbomlása óta számos történeti munka fókuszált arra a kérdésre, hogy vajon a birodalom összeomlott vagy pedig elpusztították. A vesztes világháború jelentősége ugyan tagadhatatlan, de a közelmúltig inkább az a nézőpont határozta meg a narratívát, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia, a „népek börtöne”, a nemzeti konfliktusok küzdőtere egy eleve anakronisztikus, felbomlásra ítélt államalakulat volt. Ezzel a nézőponttal szeretne végleg szakítani Pieter M. Judson nagyívű monográfiája.
Még a „boldog békeidők” éveit élték az Osztrák–Magyar Monarchia lakosai, dübörgött a gazdaság és gyors ütemben zajlott a polgárosodás folyamata, a 20. század elején azonban egyre erősebbé váltak a Monarchia hosszútávú stabilitását megkérdőjelező hangok – elég, ha csak Robert Musilra vagy Jászi Oszkárra gondolunk. Egyszerűnek tűnt a képlet: az a fejlemény, hogy a birodalom valóban kártyavárként omlott össze 1918-ban, őket igazolta. Jászinak 1929-ben angolul is megjelent a Monarchia (és benne az 1918 előtti Magyarország) eleve halálra ítéltségéről szóló műve (The Dissolution of the Habsburg Monarchy). Bár néhány gazdaságtörténeti munka (Katus László, John Komlos) felhívta a figyelmet arra, hogy azért erős centripetális energiák – például a közös piac – is dolgoztak a Monarchiában, nagyon hosszú ideig mégis alapvetően az a narratíva vált hagyományossá a nemzetközi történetírásban, hogy a 19–20. század fordulóján, az akkori államszerveződés „csúcstermékének” tekintett nemzetállammal szemben a Monarchia egyszerűen nem volt versenyképes, tehát a világháborútól függetlenül is szétfeszítették volna a nemzetiségi konfliktusokban manifesztálódó centrifugális erők.
Az utóbbi időben azonban ezzel a nemzetközpontú, kissé fatalista koncepcióval több történész is szakítani igyekezett, mondván a Monarchia egyszerű lakosainak mindennapi életében a nacionalizmus kisebb szerepet játszott, mint ahogy azt a korábbi munkák gondolták, valamint erős birodalmi szintű integráció is zajlott. Pieter M. Judson munkássága ehhez az új diskurzushoz csatlakozik, korábbi monográfiája a részben általa kidogozott nemzeti közömbösség (national indifference) kérdését járja körül a birodalom egyes etnikailag vegyes területein (Guardians of the Nation. Activists on the Language Frontiers of Imperial Austria, Cambridge MA, 2006.)
Ahogy arra a címben is utal, Judson újabb, nagyívű monográfiájával „new history”-t, új történetet szeretett volna írni a Habsburg Monarchia utolsó másfél évszázadáról. Bár elsőre úgy tűnhet, komplex birodalomtörténetet kapunk, a szerző már az elején felhívja a figyelmet arra, hogy művét inkább „csak” egy hosszú, makrosíkú okfejtésnek szánja annak alátámasztására, hogy a hagyományos nemzeti megközelítéssel szakítva egy „másik”, integratív és életképes birodalom tárulhat a szemeink elé. Judson szerint a Habsburgok állama az újkorban sikeresen integrálta – elsősorban ciszlajtán – tartományait, az állampolgárok mindennapi életének szerves részévé vált. Tehát a birodalom etnikai sokszínűsége nem alapvető jellegét tekintve, hanem mértékében jelentett nagyobb problémát a Habsburgoknak, mint Európa többi, nemzeti szempontból homogenizáló-birodalomépítő állama számára.
A kötet Mária Terézia korától az első világháború végéig követi nyomon „Ausztria” történetét, sőt a végén egy rövidebb kitekintésben a Monarchia utódállamait is bemutatja. A birodalmi identitás erősítésének kísérletét hangsúlyozza például II. József, valamint a metternichi szigorú centralizáció kapcsán is, a „birodalmi állampolgárság” megteremtésében pedig kiemelt figyelmet tulajdonít az 1811-es polgári törvénykönyvnek, amely a jogrendszer tekintetében már az összbirodalomhoz és nem (mint korábban) az egyes tartományokhoz kötötte a polgárokat. Az 1848–1849-es forradalmakat és az utána következő, a kiegyezéssel záródó útkeresés két évtizedét is egy-egy külön fejezet tárgyalja. Nem arról van szó, hogy Judson elvitatná a nemzetiségi kérdés fontosságát. Elismeri, hogy a problémák közül kétségtelenül ez volt az egyik legnagyobb, a nemzeti retorika valóban uralta a közbeszédet. A hangsúlyt azonban nem erre helyezi, a fejezeteken átívelő vezérgondolat a birodalmi integráció, annak módjai, intézményei és persze sikere vagy sikertelensége.
A terjedelemben nem tükröződik, de a lényegi mondandó tekintetében a kötet két legfontosabb fejezete a dualista korszakot tárgyaló fejezetek. Judson szerint a 19. század utolsó harmadára a központi állam egyre markánsabban volt jelen az emberek hétköznapi életében – a sorkatonaság, jogrendszer, iskoláztatás, politikai jogok stb. közvetlenül a birodalmi, és nem a nemzeti vagy a tartományi identitást erősítették, és ez a folyamat ráadásul egyre erőteljesebbé vált. Judson tehát egy kifejezetten életképes államalakulatnak mutatja be a Monarchiát (legalábbis Ciszlajtániát), és a vesztes világháborút teszi felelőssé a Habsburg Birodalom megszűnéséért.
A szerző koncepciója természetesen vet fel kérdéseket, hiszen ő sem tagadja, hogy a nemzetiségi kérdés volt az, amely 1893 után másfél évtizedre ellehetetlenítette a ciszlajtán politikai életet – persze a politikai válságok komolysága lehet szubjektív megítélés kérdése is. De azt is fel lehet vetni eklatáns példaként, hogy ha a Monarchia ciszlajtán felében valóban erős integráció zajlott, akkor miért nem sikerült legalább épkézláb nevet találni az „országra” a mindvégig hivatalos A Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és országok helyett. Miután Judson az egyszerű emberek pragmatizmusát hangsúlyozza a nacionalista érzelmekkel szemben, a birodalmat összetartó erők között a gazdaság – közös vámterület, azonos pénz-, érték- és mértékrendszer, szabad munkaerő- és tőkemozgás, belső kereskedelem stb. – erősebb kontúrokat is kaphatott volna.
Fontosabb probléma viszont, hogy Judson érvrendszere ott törik meg, ahol rendre a Habsburgok centralizáló törekvései is – a Magyar Királyság határán. Érződik a köteten, hogy Magyarországgal a szerző nem igazán tud mit kezdeni. Az 1867 előtti korszakot tárgyaló fejezetekben külön alfejezet foglalkozik a magyar viszonyokkal, ahol kénytelen beismerni, hogy Magyarországon nem, vagy csak nagyon korlátozottan működött az összbirodalmi integráció és nagyon erős volt a nemzeti identitás. Hozzátehetjük, nemcsak, hogy nem működtek, de hazánk tekintetében egyenesen kontraproduktívnak mutatkoztak az erősebb centralizáló törekvések (II. József, Metternich és Ferenc József kísérletei), amelyeket a birodalom többi részében Judson eredményesnek tart.
Az 1867 utáni két fejezetben pedig még zavarosabbá válik a helyzet. Az a „birodalmi polgárság” amiről Judson ír, Magyarországon nem létezett, a számára Ciszlajtániában fontos integráló rendszerek közül egyedül a közös hadsereg működött Magyarországon is, egyéb tekintetben teljesen autonóm volt. Ráadásul a közös hadsereg intézményét komoly támadások érték Magyarországról, a korszak legsúlyosabb politikai válsága (1905–1906) is ide vezethető vissza. Magyarország katonai megszállásának a vezérkar által akkor kidolgozott terve (Kriegsfall U) bajosan illeszthető a judsoni koncepcióba. A kötet fő megállapításai tehát 1867-től tulajdonképpen csak Ciszlajtániára vonatkoznának, Judson azonban nem következetes abban, hogy mikor mit is ért „birodalom” alatt. A nyelvi korlátokra (Judson németül és több szláv nyelven is ért) sem igazán lehet hivatkozni, hiszen a dualista Magyarországra vonatkozóan számos forrás német nyelvű, ráadásul 2008 óta kiváló, számos téves toposzt cáfoló szintézis is olvasható angolul a kifejezetten dualista Magyarországról (László Katus: Hungary in the Dual Monarchy. Columbia University Press, New York).
Fentiek tükrében nem meglepő az a kettősség, hogy amíg a kötetről napvilágot látott magyar recenziók kritikával illetik a birodalom magyar felének kidolgozatlanságát, addig Judson művének nemzetközi fogadtatása sikeres volt. Ahhoz nem fér kétség, hogy valóban eredeti, innovatív és további gondolatokat ébresztő monográfia született, amely hosszú távra helyet biztosított magának a Habsburg Birodalom újkori történetéről szóló diskurzusban.
Pieter M. Judson: The Habsburg Empire. A New History. Cambridge (MA)/London: Harvard University Press, 2016.
Schwarczwölder Ádám
A kép forrása: Scribd