A forradalmak kora

Gavin Murray-Miller könyve a hosszú 19. századnak az európai forradalmak koraként való bemutatására tesz kísérletet, célkitűzése szerint transznacionális nézőpontból közelítve meg politika, közösség és kultúra viszonyrendszerét az 1775 és 1922 közötti időszakban.

A bevezetés a forradalom fogalmi meghatározásának nehézségeire utalva az általánosító modellekkel szemben „az egyes forradalmi mozgalmak kiváltó okait és kibontakozási logikáját figyelembe vevő rugalmasabb megközelítés”, és az összehasonlító vizsgálatok szükségességét hangsúlyozza (11.). Murray-Miller könyvének célját ezek alapján a „hosszú 19. század” európai forradalmai történetének és politikai kultúrájának széleskörű áttekintésében határozza meg, megállapítva, hogy az általa vizsgált korszak európai forradalmai saját, jól elkülöníthető körvonalakkal bírnak, de nem szükségképpen tekinthetők egymástól különválasztható jelenségeknek (12.). Ez utóbbi megállapítását a szerző azzal indokolja, hogy a korban kimutatható egy olyan közös forradalmi hagyomány, amelyet a közösségépítési folyamatok és a nemzetközi kulturális kapcsolatok erősítettek meg. A közösség fogalma lesz Murray-Miller narratívájában a különböző 19. századi forradalmak és politikai mozgalmak kontextualizációjának szervezőelve, amely az egyes politikai cselekvők által a szuverenitás és a társadalmi egység újraértelmezésére irányuló törekvéseken keresztül válik forradalmi helyzetben a politikai cselekvőképesség forrásává (13.). Ez a megközelítés a forradalmakat folyamatnak tekinti, de nem feledkezik meg a forradalmi törekvéseknek és diskurzusoknak a radikális mozgalmak fennmaradásában játszott szerepéről sem. A szerző megállapítása szerint a természetből fakadó jogok és a népszuverenitás felvilágosult eszméi csupán egynek tekinthetők a forradalmi mozgalmakat kiváltó számos tényező közül (13.).

A könyv a hosszú 19. századot a modernizációs folyamatok által kiváltott instabilitás koraként jellemzi, amikor a politikai gondolkodók és cselekvők a sokféle törésvonal mentén széthulló társadalmak újraegyesítésére az autoritás új modelljeit próbálták meg kidolgozni (14.). A szerző könyvében amellett érvel, hogy a forradalmak új társadalmi viszonyok és új kollektív autoritás létrehozására irányuló kísérletek olyan kritikus helyzetekben, amikor a hatalom birtokosai erre már képtelenek, vagy ennek szükségességét nem ismerik fel (14.). A nagyobb fokú mobilitás, a földrajzi határok kitágulása és a sajtótermékek széleskörű hozzáférhetősége lehetővé tette az ideológián, politikai hovatartozáson és közösként érzékelt értékeken alapuló értelmező közösségek, és a Benedict Anderson nyomán elképzelt közösségként felfogott nemzetállamok és politikai pártok létrejöttét (14.). Ezek a közösségek adott történelmi helyzetben gyakran váltak a radikalizáció és politikai aktivizmus melegágyaivá. Képviselői nemzetközi hálózatokon keresztül próbálták meg mobilizálni támogatóikat és aktualizálni politikai programjukat, gyakran rákényszerítve azt másokra is egyetemes elvek és a közjó nevében (15.). Mindez az „újonnan létrehozott nemzetek” és az osztályok iránti szolidaritástól a közös eszmei értékek deklarálásáig terjedő széles spektrumon nyilvánult meg (15.). A könyv ezeknek a forradalmi közösségeknek a történetét a 18. század végétől a 20. század első évtizedeiig terjedő kronologikus narratívában beszéli el. A kitekintő rész a vizsgálat földrajzi kereteit az európai forradalmak más földrészekre gyakorolt hatásának bemutatásával a forradalmi ideológiák nemzetek feletti hatástörténetébe ágyazva tágítja globális nézőpontúvá.

Murray-Miller az abszolutizmus és a felvilágosodás politikai gondolkodási hagyományainak áttekintésével kezdi történetének elbeszélését. A 18. század végi észak-amerikai és franciaországi változások előzményeit a 17. századi angol polgári forradalom korához vezeti vissza, és jelentőségüket abban látja, hogy mindkét országban a politikai cselekvők a királysággal és az abszolutizmussal szemben „a nép” jogaira hivatkoztak, és megalapozták a társadalmi, politikai és kulturális modernizációhoz kapcsolódó modern forradalmi hagyományt (32.).

A magyar olvasók túlnyomó többsége számára minden bizonnyal nem lehet közömbös, hogy az 1848-as fejezetben hogyan jelennek meg a magyar forradalom és szabadságharc eseményei. Murray-Miller a bécsi forradalom kiváltó okai között megemlíti Kossuth Lajos a Habsburg abszolutizmust elmarasztaló március 3-i országgyűlési beszédét, amelyet rögtön le is fordítottak németre (280.). A pesti forradalmi események kapcsán Petőfi neve is előkerül mint aki a francia forradalom követőjeként a nép győzelmét ünnepli a korona felett (283.). A magyar országgyűlés eltörölte a feudalizmust és kiterjesztette az alapvető polgári szabadságjogokat a teljes népességre, előkészítve egy autonóm Magyar Királyság létrejöttét.” (284.). Vitathatónak tekinthető viszont, hogy a szabadságharc bukását a szerző a nacionalizmus „kétélű kardjával” magyarázza. Narratívája szerint Kossuth, akit a magyar nacionalizmus vezéralakjának tekint, a Magyarország Habsburg Birodalmon belüli helyét újratárgyaló 1848 áprilisi (a könyvben helytelenül March Laws szerepel!) törvényes forradalommal kezdetben sikerre vitte a magyar nemzeti mozgalom ügyét. Mivel azonban a magyarság az ország egészét tekintve „kisebbségben” volt a „románok, horvátok, zsidók és szlávok” [sic!] (293.) alkotta „többséggel” szemben, és ők is felléptek a magyar uralmat veszélyeztető követelésekkel, az ország egységének megőrzése érdekében Kossuth erőszakosan lépett fel velük szemben. A szerbek és románok követeléseivel szembeni fegyveres fellépés 1848 nyarára „véres etnikai polgárháborúba taszította az országot”, amit a Habsburgok ki is használtak. „A Kossuth által megnyert magyar állam elpusztult, és 1849-re Magyarország újra német [sic!] uralom alá került.” A magyar forradalmat pedig nemes egyszerűséggel „a forradalmi nacionalizmus legerőszakosabb kitörésének” nevezi. (294.) Ez az értelmezés nyilvánvalóan elferdíti a történelmi tényeket, és a felhasznált szakirodalom is elfogultnak tekinthető. A szerb és román felkelők által a magyar polgári lakosság ellen elkövetett tömeggyilkosságokról mélyen hallgat, továbbá úgy tűnik, nincs tisztában azzal sem, hogy a szabadságharcot kizárólag az orosz intervenciónak köszönhetően tudták leverni a Habsburgok, a nemzetiségek mozgalmai összehangoltan se lettek voltak képesek erre. Mindez mutatja, mennyire fontos lenne a magyar történelem legfontosabb tényeinek megismertetése a nyugati tudományossággal magyar szerzők által angol nyelven írt könyveken keresztül.

Bár a Murray-Milleréhez hasonló nagyívű összefoglaló munkák esetén nehezen elkerülhető, a felhasznált szakirodalmi bázis túlnyomó többségében az utóbbi évtizedekben megjelent angol nyelvű szekunder feldolgozásokból áll, gyakran a korabeli forrásszövegeket is ezekből hivatkozza. Ezek mellett csak kisszámú francia, és még kevesebb német nyelvű munkára történik hivatkozás. Különösen feltűnő, hogy bár a kötet az orosz oktatási és tudományos minisztérium támogatásával jelent meg, az orosz történelmet feldolgozó részben egyetlen orosz nyelvű munkára történő hivatkozás sincs, a megadott források is mind angol fordítások. Ennél azonban jóval problematikusabb, hogy még orosz szerzők angol munkáira is csak elvétve utal, és ezek is kivétel nélkül emigránsok. Ezek alapján a köszönetnyilvánításban említett moszkvai tanulmányút ellenére joggal tehetjük fel a kérdést, hogy a szerző tud-e egyáltalán oroszul, mivel a téma alapos feldolgozásához elengedhetetlen lenne a források és az orosz szakirodalom valamilyen szintű ismerete. Még az orosz nevek angol átírásában se következetes, hiszen a műben Leon Trotsky-ról (431.) és Joseph Stalin-ról (443.) olvashatunk, viszont Grigory, és nem Gregory Zinoviev-ről – ezeket minden bizonnyal az angol szakirodalomból vette át kritika nélkül. Az itt felhasznált angol szakirodalom néhány tétele szintén vitathatónak tekinthető, mint például Orlando Figes A People's Tragedy: The Russian Revolution, 1891−1924 (London: Pimlico, 1997) című egyoldalúan nyugati nézőpontú és kissé regényszerű műve, melyet Murray-Miller a hivatkozások száma alapján az orosz forradalom történetét feldolgozó legfontosabb tudományos munkaként használ. A kilencedik fejezet ifjútörök forradalomról szóló részében pedig egyoldalúan a török nézőpont dominál, az örmények ellen elkövetett népirtásról nem tesz említést (406.).

Az említett kritikus észrevételek ellenére Murray-Miller könyve kifejezetten érdekes olvasmány, az általa alkalmazott transznacionális összehasonlító nézőpont még mindig újszerűnek tekinthető, hiszen a hasonló munkák többsége még mindig elég gyakran a különböző nemzeti narratívák egymás mellé helyezését jelenti. A felhasznált forrásbázis korlátai miatt azonban elkerülhetetlen, hogy megállapításait (különösen az adott témára vonatkozó elsődleges szakirodalom ismeretének hiányában) kritikával kezeljük. A munka erényei és hiányosságai alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egy ilyen hosszú és szerteágazó időszakot, valamint átfogó tematikát feldolgozó munka igazán jól talán nem is írható már meg egyetlen szerző által. Bár az egyes fejezeteken belüli összehasonlító perspektíva alkalmazása, különösen a hosszabb időszakok összeurópai folyamatait tárgyaló részekben jól sikerültnek tekinthető, az egyes országok, nyelvek és politikai kultúrák ismeretének szükségképpen eltérő mélysége mégis rámutat az ehhez hasonló grandiózus vállalkozások nehezen meghaladható korlátaira is.

 

Gavin Murray-Miller: Revolutionary Europe. Politics, Community and Culture in Transnational Context, 1775−1922, Bloomsbury, 2020.

 

Tóth Kálmán

 

A kép forrása: Amazon


Címkék: recenzió