A kapitalizmus Amerikában

Egyre romló megítélése ellenére az amerikai kapitalizmus igenis sikertörténetnek tekinthető – állítják a 2018-as Capitalism in America című könyv szerzői, Alan Greenspan és Adrian Wooldridge. A bizonyíték szerintük kézzelfogható: az a példa nélküli gazdasági fejlődés, amit az Egyesül Államok az elmúlt kétszáz év során produkált. E gazdasági fejlődés okai azonban kérdésesek, és a szerzők épp ezeknek a feltárására tesznek kísérletet.

Chicago városvezetése 1933-ban, a város fennállásának századik évfordulóján úgy döntött, hogy az egyre mélyülő gazdasági világválság ellenére is méltóképpen igyekszik megünnepelni a jeles évfordulót. A szervezők a mögöttük álló korszakot „a haladás évszázadának” nevezték, az ünnepséghez pedig a következő mottót választották: „A tudomány vívmányait a szorgalom ülteti át a gyakorlatba, az ember pedig alkalmazkodik hozzájuk” (334). Ha figyelembe vesszük azt a történelmi kontextust, amelyben a fenti gondolatok elhangoztak, a hurráoptimista elnevezés és a hozzá kötött mottóválasztás meglehetősen különösnek hat: ugyanis az Egyesült Államok ekkor már negyedik éve küzdött recesszióval (ezek közül is kiemelkedően súlyos volt a megelőző, 1932-es év, amikor is az USA GDP-je 12,9 százalékkal szűkült), a munkanélküliségi ráta pedig közel 25 százalékos volt (ami azóta is történelmi csúcsnak számít).

A szerzők szerint azonban Chicago városatyái helyesen jártak el, amikor a mögöttük álló időszakot a „fejlődés évszázadának” nevezték. Elmondásuk szerint ugyanis az időszámításunk kezdeteitől az 1820-as évekig eltelt idő során az éves gazdasági növekedés mértéke a világ egyetlen pontján sem haladta meg a 0,11 százalékot, amiből pedig az következik, hogy a GDP 11 százalékos bővülésére mindig egy egész évszázadot kellett várni (12), a 20. század fejlettebb gazdaságainak ugyanakkor már 3-4 év is elegendő volt ugyanilyen teljesítményhez. A siker titka a szerzők szerint három szóban foglalható össze: termelékenység, politika és kreatív pusztítás.

Termelékenység alatt azt értjük, hogy egységnyi nyersanyag-, tőke- vagy munkaerőráfordításból mennyi végtermék állítható elő. Greenspan és Wooldridge szerint például a gyapotmagtalanító gép (cotton gin) feltalálása valóságos fordulópont az amerikai történelemben, mivel lényegesen felgyorsította az USA egyik legfontosabb exportcikkének feldolgozását (68), de nem kevésbé volt fontos a gőzhajók forgalomba állítása (amik nem csak gyorsabbak voltak, hanem a folyókon felfelé is képesek voltak haladni), vagy a különböző kommunikációs eszközök (mint például a távíró) feltalálása sem. Önmagában a technikai fejlődés azonban még nem idézhetett volna elő olyan látványos gazdasági csodát, mint ami az Egyesült Államok történetéből kiolvasható. Ehhez ugyanis szükség volt egy vállalkozóbarát politikai környezet kialakítására is, amely a tulajdonjogok széles skáláját biztosította az ország polgárai számára. Ide sorolhatók többek között a szabadalmakkal kapcsolatos jogok is, amelyek a 19. század második felétől kezdve az innováció motorjául szolgáltak: „1860–1890 között az USA szabadalmi hivatala félmillió találmányt jegyzett be – ami több, mint a tízszerese az előző 70 év termésének, és ugyancsak meghaladta bármely más ország szabadalmainak számát” (85). Mivel pedig a szabadalmak birtokosai kizárólagos jogot élveztek találmányuk gyártása vagy forgalmazása terén, érthető, hogy az efféle jogok garantálása ösztönzően hatott az újabb és újabb találmányok megalkotására.

A kulcsfogalmak közül mégis a kreatív pusztítás a könyv igazi főhőse. A kreatív pusztítás az a folyamat, amelynek során valamely modern technológia felvált egy régebbit, ezáltal pedig növekedési pályára állítja a termelékenységet. A fogalom maga Joseph Schumpeter Capitalism, Socialism and Democracy című, 1942-es írásából való, ahol is a szerző olyan erőként határozta meg azt, ami „szüntelenül belülről forradalmasítja a gazdaság szerkezetét, szüntelenül elpusztítja a régit, és szüntelenül újat teremt” (Schumpeter 2006, 83). Míg azonban Schumpeter a kapitalizmus végső mozgatórugóját véli felfedezni a kreatív pusztításban, Greenspan és Wooldridge az amerikai nép észjárásának kulcsfogalmát látja benne. Jóllehet, az első telepesek és még az alapító atyák között is vita tárgyát képezte az, hogy hagyományos agrár- vagy ipari társadalmakat hozzanak-e létre (a szerzők ennek kapcsán részletgazdagon idézik az „urbánus” Alexander Hamilton és a rabszolgatartó Thomas Jefferson vitáját), ugyanakkor a Hamilton elvei nyomán kiépülő északi gazdaságok hamarosan olyan erőfölényre tettek szert, amely végső soron már kirobbanása előtt eldöntötte a polgárháború kimenetelét és nyilvánvalóvá tette, hogy az USA számára melyik a valóban kívánatos irány.

Ahogy azt számos olvasója meg is jegyezte, a Capitalism in America tulajdonképpen nem több egy, a kreatív pusztítás melletti védőbeszédnél. Több recenzens azonban egészen odáig merészkedett, hogy az írás legfontosabb állítása (miszerint Amerikát a vállalkozókedv és az innováció tették naggyá) közel sem annyira meghökkentő, hogy indokolttá tenné egy vaskos könyv végigolvasását. Úgy gondolom azonban, akkor olvassuk helyesen Greenspan és Wooldridge munkáját, ha a szerzők személyét is figyelembe vesszük. Közülük nyilvánvalóan Adrian Wooldridge a „kisebbik név”, aki főleg újságíróként és gazdaságtörténészként szerzett nevet magának. Alan Greenspan azonban, aki közel két évtizeden át (1987–2006) volt az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) elnöke, ekképpen pedig a világ egyik meghatározó döntéshozója, immár egészen más megvilágításba helyezheti a kapitalizmus történetéről olvasottakat. Greenspan megítélése ugyanis alapvetően pozitív volt a 2008-as gazdasági világválságig, amelynek kialakulásában játszott szerepe azonban máig heves viták tárgya. 2007-es, tehát még a világválság előtt megjelent önéletrajzában (The Age of Turbulence: Adventures in a New World) még büszkén nyilatkozott a Fed korábbi kamatpolitikájáról: „a hosszútávú kamatlábak, kiváltképp a jelzáloghitelek kamatlábai rendszeresen csökkentek elnökségem egész időszaka alatt” (82), ennek célja pedig a beruházások, vagyis a kreatív pusztítás elősegítése lett volna. Ám éppen ez az, amit kritikusai ma egyhangúan a szemére vetnek, szerintük ugyanis a gazdaságélénkítés céljából alacsonyan tartott jegybanki alapkamat vezetett végső soron a végzetesnek bizonyuló ingatlanbuborék létrejöttéhez. A Capitalism in America olvasása során ezért aligha tekinthetünk el attól a körülménytől, hogy a kreatív pusztítás apológiája egyben Greenspan saját védőbeszéde is.

 

Alan Greenspan and Adrian Wooldridge: Capitalism in America. Penguin Publishing Group, 2018.

 

Smrcz Ádám

 

A kép forrása: Amazon


Címkék: recenzió