Idén 150 éve alakult meg az egységes Németország. Az 1871 és 1918 között fennálló Német Császárság azonban olyan súlyos örökséget hagyott maga után, ami máig komoly árnyékot vet – vélekedik Eckart Conze német történész az évfordulóra írt könyvében.
Az 1871. január 18-án kikiálltott Német Császárság egyfelől a modern, nemzetállami fejlődés korabeli mintapéldája lett Európában a maga páratlan gazdasági és ipari fejlődésével, világszínvonalú tudományos erdeményeivel és virágzó társadalmi és kulturális életével, illetve széles tömegeket felkaroló szociálpolitikájával. Ugyanakkor riválsai szemében egy feltörekvő, aggresszív nagyhatalom rémképével is fenyegetett, ezért a német nacionalizmust és militarizmust mind a mai napig az első világháború egyik fő okozójaként, illetve a hitleri Németország előfutáraként tartják számon a nemzetközi történetírásban. Ennek a kettőségnek a feldolgozása a történészeknek is komoly fejfájást okoz.
Eckart Conze a Schatten des Kaiserreiches. Die Reichsgründung von 1871 und ihr schwieriges Erbe című könyvével a 150. évforduló körül kialakult Kaiserreich-vita egyik fő hangadójává vált hazájában. Németországban nem egyedülálló eset, hogy a történészek egy-egy társadalmi vagy politikai szempontból is jelentős szakmai kérdést a nagy nyilvánosság előtt, illetve a szélesebb olvasóközönségnek szánt művekben vitatnak meg. Hasonló történt korábban az NDK, a második világháború és a holokauszt, de az első világháború története és emlékezete kapcsán is. A mélyben meghúzódó fő kérdések valahogy mindegyik esetben nagyon hasonlóak: miképpen lehet megbékélni a múlttal szellemi értelemben (Vergangenheitsbewältigung)? Hogyan lehet a történészek által megfogalmazott eredményeket úgy az emlékezetpolitika szolgálatába állítani, hogy azok tudományos megalapozottsága ne csorbuljon, de közben a társadalmi-kulturális kohéziót is erősítsék?
Ezek a kérdések szinte minden országban felmerülnek valamilyen formában, de a történelmi háttértől, illetve az aktuális politikai viszonyoktól függően nagyon eltérő válaszok születnek. Kelet-Közép-Európában, így Magyarországon is a totalitárius diktatúrák jellemzően brutális cezúraként jelennek meg a mainstream emlékezetpolitikában. Olyan tragikus epizódokként, amelyek elvágtak egy adott nemzetet a maga szerves történeti fejlődésétől, ezért az emlékezetpolitika fő feladatának azt tekintik, hogy a sebeket befoltozzák, az elszakadt szálakat újravarrják és ezáltal a szellemi-lelki kontinuitást helyreállítsák. Ezzel szemben Németországban az uralkodó felfogás szerint a múlt inkább a bajok fő okozója, hiszen közvetve és/vagy közvetlenül az vezetett el a totalitárius diktatúra, jelesül a nemzetiszocializmus felemelkedéséhez és annak minden tragikus következményéhez. A két egymástól diametriálisan eltérő megközelítést jól mutatja, hogy a Deutsche Welle német közszolgálati televízió nemrégiben egy riportban hevesen támadta a budai várnegyed jelenleg is zajló, történeti ihletettségű rekonstrukcióját, nem kis mértékben borzolva a kedélyeket a magyar politikai nyilvánosságban.
Az, hogy Németország valamilyen különutat járt be új- és modernkori történeleme során, egyáltalán nem újkeletű gondolat. A Sonderweg, tehát az atlanti, illetve más nyugati államokétól eltérő, sajátos német történelmi fejlődés már régóta meghatározó gondolat a történetírásban. Már a 19. században felismerték ezt a jelenséget, de ekkor még inkább pozitív értektartalmat tulajdonítottak neki, ebben látták a német kultúra erejét és különlegességét. A 20. században azonban a Sonderweg, különösen a második világháborút követően negatív konnotációt kapott: ekkor már ebben fedezték fel a nácizmushoz vezető okok egyikét. A mérsékeltebbek elsősorban a politikai és gazdasági fejlődésre, és az azokból adódó kényszerpályákra vonatkoztatták a Sonderweg kifejezést, míg a bátrabbak a társadalom- és kultúrtörténet területén odáig is elmerészkedtek, hogy a német történeti karakter alapvető jellegzetességeként írjanak le olyan fogalmakat, mint a militarizmus, a szervilizmus és a hierarchizmus. Akadtak olyanok is, akik kultúrtörténeti értelemben egyenes vonalat tudtak húzni olyan történelmi alakok közé, mint Luther, Wagner és Hitler.
Eckart Conze is azon szerzők közé tartozik, akik meglehetősen sötét képet festenek az 1871-ben alapított Német Császárságról. A könyvben három nagy fejezetben tárgyalja a bismarcki Németország emlékezetének problematikáját. Az első fejezet történeti szemopontból az állam megalakulásához vezető utat vizsgálja. A fő okok egyike szerinte 1848 elbukott német liberalizmusa volt, amely alulmaradt a Janus-arcú nacionalizmussal szemben – utalva ezáltal utóbbi kettős, azaz egyfelől egységesítő, másfelől hatalmaskodó természetére. Conze szerint a Császárság militáns karaktere arra vezethető vissza, hogy eleve háborúk sorozatának eredményeként (dán-porosz-osztrák, porosz-osztrák, porosz-francia stb.) jött létre. Franciaország megalázása a Német Császárság versailles-i kastélyban történő kikiáltásával ebben az értemezésben egy elhibázott szimbolikus aktus volt, hiszen így a nemzeti egység nem kizárólag pozitív értékek alapján, hanem a gyűlölt ősellenség legyőzése révén valósult meg. Mivel a poroszok játszották a kulcsszerepet a német egység létrejöttében, az ő politikai kultúrájuk a következő évtizedek során is rányomta bélyegét az egész országra.
A könyv második fejezete a Német Császárság 1871 és 1918 közötti történetének nagy dilemmáiba vezeti be az olvasót. A szerző szerint ez az államalakulat minden pozitív gazdasági, ipari és tudományos eredménye ellenére egy autokrata nemzetállam volt, amelyben az alkotmányos keretek igen szűkre szabták a demokratizálódás határait. A birodalom legfőbb politikai szerve, a Reichstag hiába alakult meg választások útján, teret adva ezáltal egy többpárti politikai struktúrának, mégis a „parlamentarizálódás nélküli demokratizálódás” színtere lett. Társadalmi és politikai értelemben továbbra sem a polgárság, hanem az arisztokrácia dominált, élén a dinasztiával. A szerző ugyancsak a porosz típusú alkotmányos monarchia számlájára írja a korszakban eluralkodó belső- és külső ellenségképgyártás jelenségét, különös tekintettel az egyre agresszívabbá váló nacionalizmusra és antiszemitizmusra, illetve a nemzetiségi (pl. lengyelek) és társadalmi kisebbségek (pl. katolikusok, szociáldemokraták) elnyomására vonatkozóan.
A könyv harmadik fejezete arra a kérdésre keresi a választ, vajon mennyiben tekinthető a második Német Birodalom a múlt lezárt részének. A szerző historiográfiai és emlékezetpolitikai kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy 1945 nemcsak a harmadik, hanem a második német birodalom véget is jelenti. Ez a provokatív megállapítás szoros kontinuitást vél felfedezni a vilmosi és hitleri Németország között, azaz előbbit számos tekintetben utóbbi előtörténetének tartja. Conze szerint Bismarck és a Hohenzollern dinasztia esetében is párhuzamos tendenciák figyelhetők meg az 1945 utáni német történetírásban: egyszerre zajlik a felmagasztalásuk és a démonizálásuk. A szerző szerint előbbi komoly veszélyt hordoz magában, mivel napjainkban az „új nacionalisták” próbálják politikailag szalonképessé tenni a Német Császárságot, azaz leválasztva a Harmadik Birodalom történetéről, arra törekednek, hogy történelmi mintává emeljék. Ebben az értelemben a Császárság története máig nem ért véget.
Eckart Conze könyvében amellett érvel, hogy a századforduló piros-fehér-fekete Németországa semmilyen tekintetben sem lehet minta napjaink fekete-piros-sárga Németországa számára. A kérdés ugyanakkor továbbra is fennáll: lehetséges-e távoltartani magunkat a saját múltunktól? Elvárhatjuk-e más népektől ugyanezt a magatartást a saját múltértelmezésükkel kapcsolatban? Lehet-e egyáltalán úgy emlékezetpolitikát csinálni, hogy ne keveredjünk állandó összetűzésbe a történettudomány eredményeivel? Függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vele vagy sem, Eckart Conze könyve rámutat, hogy a történelem olykor még a politikánál is bonyolultabb. Ahogy Thomas Mann legendásan megfogalmazta a József és testvérei című regényének nyitó soraiban: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? [...] Mert [...] minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk, a kezdeti alapok tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármilyen kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe.”
Eckart Conze: Schatten des Kaiserreiches. Die Reichsgründung von 1871 und ihr schwieriges Erbe, München: dtv Verlagsgesellschaft, 2020
Székely Tamás