James Hankins monográfiájáról még egyszer.
A címben feltett kérdésre két radikális, egymással szögesen ellentétes válasz (is) lehetséges, amely kettősség a humanizmussal kapcsolatos mai általános attitűdünkben is tetten érhető, s amit e sorok írója kitapintani vél az intézeti blogon Hankins könyvéről már megjelent recenzió hátterében. Ha a kérdésre optimista-idealista módon ugyanis azt válaszoljuk: „mindent”, azzal lényegében hitet teszünk az európainak nevezett értékek fontossága mellett, és azon kulturális örökség ápolása mellett kötelezzük el magunkat, amelyet az utókor által humanistának nevezett kora újkori értelmiségi réteg a „studia humanitatis” gyűjtőfogalmával illetett, értve alatta a görög-római retorika, irodalom, történetírás és filozófia állandóan megújuló, vagy legalábbis folyamatosan ébren tartott, s erkölcsi, politikai értelemben is aktualizáló művelését és hasznosítását. A kérdésre adott pesszimista-realista válasz természetesen a „minden” ellentéte: az antikvitás és reneszánsz szellemi öröksége mára legfeljebb a szakértő kevesek által tanulmányozott, halott emlék, minden relevanciája megszűnt, sőt, a humanisták idealizmusát a politikai realizmus és a mögötte meghúzódó etikai relativizmus már saját korukban is ellehetetlenítették.
(A szép szavak csupán szép szavak, és nálunk – vagy Kelet-Európában – egyébként is inter arma silent musae, stb. Talán nem is érdemes hangsúlyozni, hogy 2022. február 24. után ezek a mondatok mennyire új értelmet nyertek. Ahogyan újra feléledni látszanak azok a problémák is – pl. együttélés a zsarnoksággal –, amelyek megoldása a humanistákat is oly nagy mértékben foglalkoztatta.)
De valóban csupán ez a két véglet lehetséges? Tényleg földtől elrugaszkodott idealisták voltak a humanisták, akik úgy akarták megreformálni a körülöttük létező társadalmat, hogy annak működésével, rendező elveivel valójában nem voltak tisztában? Akik túlságosan is hittek az erkölcsi jó, a szépen megformált szavak, a kultúra és művelődés embert formáló erejében és másra nem voltak tekintettel? Vagy opportunistaként és egyszerű szofistaként valójában semmiben nem hittek, antik mintájú, de hamis dicshimnuszokban zengték saját városuk, hazájuk, vagy uralkodójuk dicséretét, illetve szintén antik mintájú szatírákban igyekeztek befeketíteni mindenkori munkaadójuk aktuális politikai ellenlábasát? Az igazság természetesen valahol a két véglet közt félúton lehet elásva és a földmunka itt több szempontból is adekvát kifejezés arra az erőfeszítésre, amit James Hankins könyvében megvalósulni látunk. A szerző ugyanis nem tett mást, mint előásta és végigolvasta azoknak a 14–15. századi itáliai humanistáknak olykor máig kiadatlan szövegeit, akik mégiscsak lefektették a modern kori politikai gondolkodás alapjait, s megfejelte mindezt annak az életműnek az újraértelmezésével, amely és aki nélkül nincs modern politikaelmélet: Machiavellivel.
Az ásatag filológiai munka eredménye hétszáz oldal tömény izgalom: felvillanyozza az olvasót és megmutatja, hogy a szépen megformált szavak szerzőik és a kortársak számára egyáltalán nem voltak tét nélküliek. Pedig íróik lényegében egyetlen dologban tűntek ki saját korukban (igaz, ebben ma egyenesen félistennek tűnnének): kiválóan írtak és beszéltek latinul (és esetenként ógörögül), illetve saját el nem hanyagolható életművük megírása mellett arra is jutott idejük, hogy az antik klasszikusokat végigolvassák, olykor elsőként újrafelfedezve bizonyos kulcsfontosságú szövegeket (elég itt Petrarcára és az általa felfedezett Cicero- vagy Livius-darabokra utalni), majd ezeket a szövegeket értő szemmel kijavították, emendálták, illetve, ha görög volt, latinra fordították, olykor elsőként tolmácsolva latinra a görög irodalom, filozófia és történetírás olyan jelentéktelen szerzőit, mint Arisztotelész, Platón, vagy Hérodotosz. Hogy a valódi reneszánsz zseniket már ne is említsük, mint Leon Battista Alberti, aki gyakorló építész létére nemcsak művészetelméletet írt, de a 15. század elfeledett szatirikus politikai regénye is az ő tolla alól került ki.
Adott tehát a téma szavakkal szinte kifejezhetetlen nagysága és nemessége, amely érett óborként csendben várta, hogy végre valaki rányissa a pinceajtót. Egyáltalán nem véletlen, sokkal inkább sorsszerű, hogy erre a szerepre éppen Hankins vállalkozott. Indoklásnak a jelenlegi pozíciója is elég lenne, hiszen a Harvard tanszékvezető professzora és az I Tatti Renaissance Library sorozatszerkesztője – amely könyvsorozatnak többek közt az ebben a könyvben is tárgyalt szerzők életművének kétnyelvű, kritikai kiadása a feladata. Pályája ugyanakkor a Columbián indult, ahol a legendás Paul Oskar Kristeller (1905–1999) tanítványa és tanársegédje volt. Kristeller volt az, aki részint monumentális Iter Italicumában a kéziratban maradt humanista művek tanulmányozásának fontosságára hívta fel a figyelmet, részben pedig egy máig érvényes humanizmus-paradigmát dolgozott ki – értve a fogalom alatt egy a középkor végén és a kora újkorban előbb az itáliai, majd az európai értelmiséget meghódító kulturális gyakorlatot, és semmi többet. A 20. század második felének másik nagy humanizmus-elmélete a Kristellerhez hasonlóan a náci Németországból Amerikába emigrált Hans Baron (1900–1988) nevéhez fűződik, aki Leonardo Bruni firenzei kancellár életművében vélte felfedezni az általa civic humanismnak keresztelt gondolatot, amelyet egyben a 20. századi polgári demokratikus szabadságeszmény szellemi előfutáraként azonosított. A civic humanism évtizedekre megkerülhetetlenné vált és rendkívül termékenyen hatott általában a nyugati politikai gondolkodás történetének kutatására. Lebontására pedig, kétségbevonhatatlan filológiai érveléssel és immáron a cambrodge-i eszmetörténeti iskola kontextualizmusával felvértezve nem más vállalkozott, mint James Hankins. 1995-ben megjelent tanulmányában Hans Baron lényegében valamennyi tételmondatát megcáfolta, vagy pontosította. Nem kellett újabb negyven évnek eltelnie, hogy részben az akkor lebontott építőkövekből, részben pedig abból a rengeteg anyagból, amit azóta ásott elő az itáliai reneszánsz humanizmus elhagyott kőfejtőjéből, egy saját, elődeinél sokkal tekintélyesebb és apró megoldásaiban kidolgozottabb, vagyis összességében jóval kifinomultabb építménnyel rukkoljon elő. Ez a Virtue politics, amely bő egyévtizedes munka eredménye, de a frappáns címben foglaltaktól kissé azért eltérő tartalmat ad az olvasó kezébe.
A modern kori Virtue ethics mintájára alkotott Virtue politics ugyanis ernyőfogalomként funkcionál: képes ugyan összefogni a Petrarcától Machiavelliig tárgyalt itáliai humanisták politikai humanizmusát, de ez nem jelenti azt, hogy statikus lenne, azt pedig különösen nem, hogy mindent átértelmező paradigmaként kellene tekintenünk rá. Sokkal inkább úgy érdemes felfognunk, mint ugyanazon érem két oldalát, amelynek az élére állítása a társadalmi reform igényével fellépő itáliai humanizmusnak az egyik legfőbb törekvése volt. A kiindulópont egyértelmű – vagyis, hogy a humanisták felismerték a modern korban „no democracy without democrats” szlogennel leírt közhelyet, és a belőle levont tanulságot rögtön politikai filozófiájuk alapjává is tették – a folytatás azonban jóval cizelláltabb, mint első ránézésre gondolnánk. Hankins lényegében azon a tekervényes folyamaton vezeti végig az olvasót, amely során az etikából szépen lassan politika, az arisztotelészi és ciceroniánus virtusból pedig machiavelliánus virtú lett, ám úgy teszi ezt, hogy igen részletes, az életművön belüli és a történelmi kontextus diktálta dinamizmust, illetve ezen keresztül az elméleti viták valódi, gyakorlati tétjét is érzékeltető leírást ad minden szerzőről. Így mutatja be tehát az állandó birkózást, amellyel a humanisták a körülöttük zajló, olykor viharos történelmi eseményekre reagálva az (erkölcsi) idealizmust és a (politikai) praktikumot igyekeztek összeegyeztetni.
Azóta is a politika egyik fő kérdése, hogy ebben a küzdelemben egyensúlyt elérni – akár rövidebb, akár huzamosabb időre – lehetséges-e. Az európai szellemtörténetben azonban – ha nem is a kérdés lezárásához, de a dilemmával való harmonikus együttéléshez – kétségtelenül a humanisták kerültek legközelebb. Talán mert filológusként nagyon is tisztában voltak vele, hogy a nyelvi fogalmak ritkán kizárólagosak, sőt, annál gazdagabbak, ha látszólag ellentétes jelentéseket hordoznak.
James Hankins: Virtue Politics. Soulcraft and Statecraft in Renaissance Italy, The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge Mass., London, 2019.
Petneházi Gábor
tudományos főmunkatárs, NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
A kép forrása: BiblioVault