Milyen változásokat hoztak az európai politikai gondolkodásban az itáliai háborúk, a reformáció, valamint az általa generált vallásháborúk? Milyen új értelemzések jelentek meg a zsarnoksággal kapcsolatban a felekezeti megosztottság korában, és milyen szerepet játszott a természetjog a hatalom problematikájának olyan különböző területein, mint az ellenállási jog vagy az Újvilágban élő népekhez való viszony? Van-e létjogosultsága a korabeli európai politikai gondolkodásban végbement változások összevetésének más kultúrkörök hatalomértelmezésével? Ezek a kérdések állnak Sarah Mortimer írásának fókuszában.
Sarah Mortimernek, az Oxford University (Christ Church College) docensének könyve az Oxford History of Political Thought sorozat köteteként jelent meg, és a címben megjelölt kronológiától eltérően nem magával a reformációval kezdődik, hanem azzal a vitával, amely a XII. Lajos francia király által 1510-ben összehívott pisai zsinat kapcsán bontakozott ki a pápai hatalomról. A szerző szerint ugyanis ez a zsinat alapvető volt a későbbi évtizedek politikai gondolkodása szempontjából, amennyiben egy olyan vitát generált, amelynek során a zsinat védelmezőinek érveiben különleges szerepet kapott a természetjog a pápai hatalommal szemben. „Azáltal pedig, hogy a természetjogra hivatkoztak, világossá tették, hogy úgy tekintik írásaikat, mint amelyek relevánsak nemcsak az egyház belső működése, hanem minden közösség, úgy a világi, mint az egyházi közösségek vonatkozásában.” A könyv záródátumát Hugo Grotius A háború és béke jogáról (1625) c. könyvének megjelenése képezi, amelynek sarkköve szintén a természetjog volt, de már egy merőben új értelmezésben. Ugyanis, ahogy Mortimer fogalmaz, ez a „mérföldkőnek számító mű kifejezetten igyekezett eltávolítani a politikai hatalmat és a természetjogot a kereszténységtől”. Egyúttal hozzáteszi, hogy Grotius életének utolsó éveiben teológiai műveket is írt, köztük egy nagy jelentőségű Biblia kommentárt, ezáltal pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy nem szabad kiszakítani a kor kontextusából a politikai gondolkodásának olyan kanonikus (azaz nem-reprezentáns) szerzőit sem, mint amilyen Grotius volt. Az itt felvázolt kronológia is jelzi azt, amit kifejezetten hangsúlyoz Mortimer, hogy a természetjognak kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a korszak politikai gondolkodásában.
A bő száz évet átfogó periódusban három fő tendenciát emel ki a szerző a politikai gondolkodás terén bekövetkezett változások tekintetében. Az egyik annak felismerése volt, hogy a politikai közösségek meghatározott territoriális keretek közt működnek, sajátos intézményekkel és önálló történelemmel, amelyekben a politika célja a közösség boldogulásának, sőt, túlélésének biztosítása: azaz tekintettel kell lenni a hely és a mindenkori idő dimenzióra. A második fő tendencia a politikai hatalom fokozatos elválása az egyháztól és a vallástól, egy olyan korszakban, amikor a reformáció nyomán az adott egyház(ak)at úgy fogták fel, mint egy politikai közösséget: azaz nem annyira két egymással rivalizáló entitásban, egyházban és politikai közösségben gondolkodtak, hanem inkább a kettő egységében, és meglehetősen szokatlan volt az, hogy egy szerző a politikai szféra függetlensége mellett törjön lándzsát. Ez utóbbira jó példa viszont a korszakban Louis le Roy 1567-es franciául írt műve (A politika eredetéről, régiségéről, fejlődéséről, kiválóságáról és hasznosságáról), amely – az akkor már néhány éve zajló francia vallásháborúk (1562–1598) idején – leszögezte, hogy a politika tudománya nélkül „lehetetlen lenne élni akár közösségként, akár magánszemélyként”, minthogy ez biztosítja, „hogy boldogan, békében és egyetértésben”, valamint jólétben lehessen létezni. A politikai gondolkodás harmadik fő tendenciájaként a „struktúrák és intézmények részletes elemzését” emeli ki Mortimer, amely elemzések a korszakban végbemenő politikai, társadalmi és gazdasági változásokra is reagáltak. Így például arra a kérdésre, hogy miként lehet hatékonyan megtartani hódítás vagy öröklés révén újonnan megszerzett területeket – ez a kérdés ugyanúgy foglalkoztatta Machiavellit, mint kortársát, a savoyai jogászt Claude de Seysselt, aki 1515 körül keletkezett írásában arra nézve adott tanácsokat I. Ferencnek, hogy „miként és milyen eszközök révén lehet megőrizni és növelni a francia monarchiát”.
Mortimer könyvének címe nem utal arra, amit ugyanakkor már a bevezetésben jelez, hogy nemcsak az európai, azaz a nyugati keresztény kultúrkör politikai gondolkodásának bemutatása a célja – bár kétségtelenül ez a könyv fősodra –, hanem kilépve (a kulturális értelemben vett) Európából, az Oszmán Birodalom, a Szafavidák által uralt Perzsia, valamint az indiai Mogul Birodalom korabeli hatalomértelmezéséről is vázlatos áttekintést kíván adni. Úgy véli ugyanis, hogy az előbbiekben említett tendenciák mindegyike kimutatható az oszmánoknál, kisebb mértékben pedig a másik két birodalomban is. Ezt pedig Mortimer részben az „antikvitás közös intellektuális örökségének” tudja be. Azonban éppen ez az egyik olyan eleme a koncepciónak, amelynek létjogosultága erősen vitatható, és a magam részéről meglehetősen erőltetettnek gondolok. Magán a szerzőn is érződik egy bizonytalanság az összehasonlítást illetően, ugyanis sietve hozzáteszi, hogy „léteztek fontos különbségek” is Európa és az említett területek között. Ezek egyikeként ráadásul éppen azt „a heves és sokszínű vitát” emeli ki, amely a reformáció nyomán az egyházi és a világi hatalom viszonyáról folyt – de amely hiányzott az általa vizsgált birodalmakban –, hozzátéve, hogy éppen ez hozta el „a leginnovatívabb és legnagyobb hatású” változásokat az európai politikai gondolkodás terén.
Azt, hogy miért nem a kereszténység másik nagy ágát, nevezetesen az ortodox kultúrkört választotta mint „kontrollcsoportot”, azzal a furcsa, és igencsak kevéssé védhető érvvel igyekszik alátámasztani, hogy nincs megfelelő mennyiségű erre vonatkozó irodalom. A korabeli Moszkvai Oroszországra vonatkozóan ez biztosan nem igaz, ráadásul 2016-ban megjelent egy olyan kiváló színvonalú, grandiózus monográfia Gary M. Hamburg tollából, amely önmagában is összehasonlítási alapként szolgálhatott volna egy olyan területtel, amellyel a kapcsolatok is szorosabbak voltak. A szerző konklúziója az említett három birodalommal foglalkozó fejezetének végén csak megerősíti a gyanút, hogy a kontextus említett kiterjesztésének kevés relevanciája van. A nyugati keresztény kultúrkörhöz képest ugyanis a vizsgált birodalmakban – írja Mortimer – „csekély érdeklődés volt az iránt, hogy egy olyan természetjogot vagy isteni jogot dolgozzanak ki, amelynek célja a világi jólét volt, nem pedig a spirituális beteljesedés”. Sokatmondó a konklúzió másik kulcsmondata: „A »politikai« gondolkodás ezért sokkal szorosabban kötődött a valláshoz, és a hatalomfelfogás sokkal perszonálisabb, fizikálisabb és tapinthatóbb dimenziókban jelentkezett, mint Európában, ahol a nyomtatást egyre növekvő mértékben használták arra, hogy a hatalomra vonatkozó fogalmakat kifejtsék, illetve vita tárgyává tegyék.”
Ami a szerző összefoglalásából szembetűnő: a „politikai” gondolkodás e három birodalomban jórészt kimerült a királytükör műfajba tartozó irodalomban, valamint a birodalom hatékony és igazságos kormányzatát célzó praktikus írásokban. Ezzel szemben viszont Európában a mégoly rövid politikai írások is, mint VI. Jakab skót király (I. Jakab néven angol király is 1603-tól) Szabad monarchiák igaz törvénye (1598) című műve – amely a pamflet és az értekezés jegyeit ötvözi, és amelyre maga Mortimer is úgy hivatkozik, hogy jól tükrözi a századforduló politikai gondolkodásának érvrendszerét – a Biblia mellett megkerülhetetlennek tartotta a jog, nevezetesen a fundamentális törvények és a természetjog szerepét a királyi hivatás tárgyalásában – leszögezve, hogy országának fundamentális törvényei azok, amelyek legközelebbről érintik őt.
Mortimer könyvének kétségtelen érdeme, hogy igen színvonalas áttekintést ad az európai politikai gondolkodásról a címben jelzett időszakban, ami különösen jól hasznosítható a zsarnokság, valamint ennek folytán a katolikus és protestáns táborban megjelenő ellenállási teóriák és az ezekre adott válaszok terén – amellett, hogy egyes vitatott szerzőkről (például Machiavelliről) is kiegyensúlyozott összefoglalást kap az olvasó.
Sarah Mortimer: Reformation, Resistance, and Reason of State (1517–1625), Oxford: Oxford University Press, 202.
Sashalmi Endre
szenior ösztöndíjas kutató, NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
A kép forrása: Weltbild