Idén nyáron jelent meg Andrew Doyle Az új puritánok című könyve, amely a „társadalmi igazságosság” ideológiáját írja le egyfajta mindent átható, ellenállhatatlannak tűnő, de a szerző szerint kérészéletű világi vallásként.
A „társadalmi igazságosság”, a „politikai korrektség” vagy a „woke” kultúra szekuláris vallásként való leírása lassan közhelyszámba megy a kortárs irodalomban. Ezen a fórumon is szó volt már John McWhorter Woke rasszizmus: hogyan árulta el egy új vallás a fekete Amerikát című 2021-es könyvéről és Tara Isabella Burton Különös rítusok: új vallások egy istentelen világ számára című 2020-as művéről, de hasonló szellemben írt Paul Embery is a Megvetettek című 2021-es könyvében egy „új nemzeti vallásról” vagy Douglas Murray A tömegek tébolya című, 2019-ben megjelent munkájában egy új, „ha úgy tetszik, vallási” jelenségről. A rövidebb, publicisztikai jellegű írások száma már-már követhetetlen: Helen Lewis az Atlantic-ben írt 2022-ben a társadalmi igazságosság „új vallásáról”; Jonathan Kay a Quillette-ben 2021-ben a társadalmi igazságosság „egyházáról”; Tom Slater a Spiked-ban 2020-ban a woke identitáspolitikáról mint „szekuláris vallásról”, Pascal Bruckner a Tablet-ben az antikolonializmus „messianisztikus elhivatottságáról”, és a példákat a végtelenségig lehetne sorolni.
Ami közös mindezekben és Andrew Doyle egyelőre csak elektronikus formában megjelent könyvében, Az új puritánokban (amelynek nyomtatott kiadása idén decemberre várható), hogy szerzőik nem vallástudósok, akiknek bármilyen pontosan körvonalazott elképzelésük lenne a vallás mibenlétéről vagy a vallás és a politika kapcsolatáról, hanem olyan közírók, akiket egyfajta homályos félelem tölt el a kortárs nyugati ideológia – szerintük vallásszerű – fordulatának láttán. Az ilyen művek elemzésekor tehát hiba volna számonkérni a fogalmi pontosságot vagy az analitikus szigort: inkább arra érdemes figyelni, hogy miből táplálkozik az említett félelem, és miért tűnik kézenfekvőnek a vallással vont párhuzam olyanok számára is, akiknek a vallás amúgy nagyrészt ismeretlen terület.
Andrew Doyle ugyanis, bár egyetemi doktorátussal rendelkezik, ezt reneszánsz irodalomból szerezte, és foglalkozására nézve ma is elsősorban humorista, illetve internetes véleményvezér és politikai publicista. A társadalmi igazságosság „vallásával” saját bevallása szerint csupán egy személyes élmény hatására kezdett foglalkozni: nevezetesen akkor, amikor egy közeli jóbarátja „náci köcsögnek” nevezte, amit – alapvetően baloldali és liberális meggyőződésű lévén – igen nehezen tudott értelmezni, még akkor is, ha tudta, hogy a Brexitet támogató és a woke radikalizmus túlzásait kritizáló nézetei saját elvbarátai körében is megütközést kelthetnek. Az persze, hogy a durva kiszólásról rögtön a vallás – helyesebben a vallási fanatizmus – jutott eszébe, további magyarázatra szorul.
Ez a magyarázat foglalja el a könyv további fejezeteit, amelyek – és ennyi mindenképp Doyle javára írandó – mégsem általában a vallásos hittel rokonítják a „társadalmi igazságosság” ideológiáját, csupán annak egy speciális formájával, az angolszász puritanizmussal. A puritanizmus az, amely nevében is hordozza a „tisztaság” fogalmát, amelyhez képest minden más világnézet szennyesnek, illetve bűnösnek minősül, kizárva a további párbeszédet az ellenkező oldalon állókkal. Az egyes fejezeteket nyomon követve előbb a boszorkányüldözés analógiája merül fel (Maleficia), majd a „szekuláris vallás” kötelező hittételeiről esik szó (Creed), mielőtt a könyv kitérne a már-már apokaliptikus méreteket öltő kultúrharcra (Cataclysm), az ebben résztvevők szektás elfogultságára és kívülállók számára érthetetlen nyelvezetére (Denominations) vagy az ideológia és a nyelvezet posztmodern „teremtéstörténetének” elemzésére (Genesis). Ezzel függ össze a szólásszabadság korlátozása is, amely már-már az istenkáromlás hagyományos tilalmaira emlékeztet (Blasphemy), ahogyan a nyelv uralására tett kísérletek is egyfajta kizárólagos értelmezés, kánonképzés eseteiként foghatók fel (Exegesis). A tévedhetetlen kinyilatkoztatásra (Revelation), a dogmatikus gondolkodásra (Dogma), az eretnek nézetek üldözésére (Inquisition) és a társadalmi igazságosság tételeinek tapasztalati úton nem igazolható voltára tett utalások (Transcendence) után már csak annyi van hátra, hogy világosan belássuk: mindaz, amiről eddig beszéltünk, voltaképpen a valóságból való kivonulás esete, egy olyan gondolkodásmód megnyilvánulása, amely azért retteg a racionális diszkurzustól, mert az esetleg szembesítené a világ ténylegesen létező sokféleségével (Exodus).
Mindebből persze úgy tűnik, hogy – más szerzőkhöz, például McWhorterhez hasonlóan – Doyle is inkább a vallás, a kereszténység vagy a puritanizmus paródiáját nyújtja a „társadalmi igazságosság” analógiájaként, nem pedig az előbbiek mélyenszántó elemzését. Ami részben igaz is, de a könyv konklúziója mégsem egészen elhibázott.
A konklúzió – vagy szó szerint „epilógus” – ugyanis ismét visszatér a boszorkányüldözés, konkrétan a salemi boszorkányper első fejezetben tárgyalt példájához, amikor is az egyik elítélt, Susannah Martin egyszerűen kinevette saját vádlóit. Egy humoristától talán nem is meglepő, hogy a nevetést tartja az egyetlen adekvát válasznak a puritán fanatizmusra, bár maga is elismeri, hogy Susannah Martint ennek ellenére kivégezték, és a társadalmi igazságosság totalitárius ideológiája ellen tiltakozókat is még sokáig fenyegetni fogja egy – ennél persze enyhébb és kifinomultabb – üldözés, legalábbis addig, amíg a tiltakozók száma el nem ér egy kritikus szintet. Az optimista üzenet ugyanis az, hogy (minden látszat dacára) a többség sohasem támogatta és ma sem támogatja az akár vallásinak, akár ideológiainak nevezett radikalizmust, csupán félelemből fogadja el az elitek által hirdetett, megfellebbezhetetlennek látszó világnézetet. Egy sajátos csavarral Doyle még azt is hozzáteszi, hogy ez esetben az orosz Szolzsenyicin (tehát egy vallásos gondolkodó) példáját kellene követnünk, aki szerint a reménytelenség idején is értelme van a kiállásnak, vagy egyenesen Szent Dénesét (tehát egy keresztény vértanúét), aki a legenda szerint saját fejét még akkor is hordozta a hóna alatt, amikor azt már elválasztották a testétől. „Csodálom ezt a kitartást” – írja Doyle, és ez az ironikus megjegyzés valószínűleg jobban kifejezi a társadalmi igazságosság ideológiájával szembeni attitűdjét, mint a vallással vont bármilyen más – olykor erőltetett – párhuzam.
Andrew Doyle: The New Puritans – How the Religion of Social Justice Captured the Western World. London: Constable, 2022.
Nyirkos Tamás
tudományos munkatárs, NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
A kép forrása: Hachette Australia