A L’Atelier sorozat legújabb kötete a vallás szerepét veszi szemügyre a francia felvilágosodás közismerten ateista gondolkodójának műveiben, és arra mutat rá, hogy az istenhit hiánya nem jelenti a vallás tematikus hiányát egy életműben.
Azt gondolhatnánk, hogy Diderot és a vallás viszonya egyértelmű kérdés, és sok kiegészítést nem igényel. A katolikus kisvárosból, Langres-ból származó, egy ideig papi pályára készülő fiatal Párizsban szembekerül az ancien régime egyházi értelmiségével, és rövid időn belül a másik oldalra áll: materialista-deista, majd materialista-ateista nézeteket kezd el vallani. Bár a Levél a vakokról (1749) megjelenése után börtönbe kerül, szabadon bocsátása fejében pedig el kell fogadnia, hogy a továbbiakban nem publikál a fennálló rend ellen, ez nem jelenti azt, hogy nem is ír a fennálló rend ellen. Természetfilozófiájában materialista világképpel kísérletezik, politikai filozófiájában pedig a szekularizációt támogatja.
Mi lehet akkor a vallás (la religion) és „a vallási” (le religieux) szerepe Diderot életművében? A kötet szerkesztőinek célkitűzése az volt, hogy ezt a régóta elfogadott, szinte lezártnak tekintett kérdéskört újra megvizsgálják. A kezdeményezés rögtön két megjegyzésre is érdemes. Az első, hogy különbséget kell tenni a vallás szerepe és a vallás tematizálása között: egy témakör tematikus jelenléte markáns lehet akkor is, ha az ettől való megfosztottságban élünk (például szabadság erős tematikus szerepe elnyomott népek irodalmában). A másik előzetes észrevétel, hogy egy ilyen kísérlet kimenetele mindkét irányban bizonytalan lehet: mennyiben érdemes egy köztudottan hívő gondolkodó kételyeit vagy egy köztudottan hitetlen szerző vallást érintő gondolatait bármi bizonyítékának tekinteni?
Véleményem szerint a kötet végeredménye részleges: látjuk, hogy Diderot jól ismerte, belülről is ismerte a keresztény vallást, főleg a katolicizmust, referenciaként, viszonyítási pontként, leveleiben és regényeiben akár nyersanyagként használta. A vallási jelenségek pozitív szerepe esztétikai írásaiban a legfontosabb, mivel Diderot a szenvedélyábrázolásban kiemelkedő vallásos festészetet komoly érdeklődéssel elemzi. A másik eredményes megállapítás, hogy a filozófus nem hitt a vallás nélküli emberi közösségekben, csupán az egyház hatalmának kiszorításában a kormányzat hatalmából. Hiányérzetet hagyhat bennünk azonban, hogy a kötetben egyetlen tanulmány sem foglalkozik Diderot és a protestantizmus viszonyával.
A kötet fő érdeme, hogy vannak benne jól megírt tanulmányok, azonban az a benyomásunk, hogy az érdekes részletkérdéseket vizsgáló írásokból kikristályosodó együttes koncepció kevésbé meggyőző. A tizenöt írás közül ezúttal a legtalálóbb témát választó tanulmányokat emelem ki.
Christophe David tanulmánya arra mutat rá, hogy Diderot-nál a Spinoza-hatás egyszerre halad az ateizmus és a természetben tapasztalható isteni princípium felfedezésének irányába. Pierre Léger arra hívja fel a figyelmünket, hogy 1750 előtt szinte minden esztétikai rendszer teista elveken alapult, tehát a teremtő és a teremtett világ szépségének szétválasztása Diderot esztétikai gondolkodásában új elem. Claire Fauvergue azt fejti ki Enciklopédia-szócikkek elemzése révén, hogy több vallás összevetése vagy a hittel kapcsolatos kételyhez (tehát szkeptikus filozófiához), vagy többféle hit ötvözéséhez (tehát eklektikus filozófiához) vezet.
Gilles Gourbin írása arra mutat rá, hogy Diderot materializmusa és a vallás politikai megfontolása két külön terület. Míg Diderot metafizikai értelemben tagadja Isten létét, nem tartja elképzelhetőnek a vallás nélküli társadalmat. Hasonló konklúzióra jut Gerhardt Stenger, aki a deizmus és ateizmus kérdését vizsgálja meg korábbi kutatásaira támaszkodva: Diderot nem gondolja, hogy mindenkinek ateistának kellene lennie, ez kis számú kísérletező filozófus választása.
Huguette Krief tanulmánya Diderot Szent Ágostonhoz való viszonyát elemzi. Habár a felvilágosodás radikális ágához tartozó filozófusok szinte „szellemi kereszteshadjáratot” folytattak Ágoston ellen, a támadás tárgya nem a személy és nem is a filozófia volt, hanem az abból formálódott vallási autoritás. Jan Starczewski a Rameau unokaöccsének Salamon bölcsességére tett utalását teszi újabb olvasat tárgyává. Bár az ismert szöveghelyet többnyire a hedonizmusra tett utalásként szokták értelmezni, a tanulmány rámutat, hogy az utalás tárgya valójában a bibliai referencia kettőssége, tehát a földi örömök melletti és elleni érvek.
Három tanulmány (Paul Pelckmans, Geneviève di Rosa, Odile Richard-Pauchet) a Diderot-levelezést vizsgálja, és rámutat, hogy a valláshoz kapcsolódó elemek (szokások, rituálék, hagyományok, viselkedésformák) milyen gyakran jelen vannak a levelekben. A Diderot-levelezés a stílusvariációk és narratív ötletek tárháza a valláshoz kapcsolódó jelenségekben is: láthatjuk, hogy Diderot jó megfigyelő, és a vallásban is keresi mindazt, ami jó szolgálatot tehet, akár érdekes regényfigurák formájában.
Összességében elmondható, hogy Diderot művei nem lehettek vallási értelemben semlegesek, és ezt nem csupán úgy kell értenünk, hogy támadta a vallást, hanem úgy is, hogy nem tudott e téren közömbös olvasóközönség számára alkotni, és ez még az utókorra is igaz. Megfigyelte azt, amiben nem hitt, ami gondolkodása kísérletező jellegének bizonyítéka.
Sylviane Albertan, Marc Buffat, Florence Lotterie (szerk.): Diderot, la religion, le religieux, Paris, Société Diderot, 2022 (L’Atelier)
Kovács Eszter
tudományos segédmunkatárs, NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
A kép forrása: Wikipédia