Mi volt az abszolutizmus? Milyen forrásokon keresztül lehet tanulmányozni leginkább az abszolút monarchiát mint eszmerendszert? Egyáltalán mi a probléma az abszolutizmussal? – ezekre a kérdésekre keresi a választ egy most megjelent könyv.
A könyv szerzője, Hall Bjørnstad, a bloomingtoni Indiana University Renaissance Studies központjának igazgatója, talányos címet adott írásának: „Az abszolutizmus álma. XIV. Lajos és a modernitás logikája”. Könyvében a következő kérdésekre kívánt választ adni: Mi volt az abszolutizmus? Milyen forrásokon keresztül lehet tanulmányozni leginkább az abszolút monarchiát mint eszmerendszert? Egyáltalán „mi a probléma az abszolutizmussal”? Ezen szempontok mentén veszi górcső alá és kínál egy újszerű, bár a szakirodalomban nem teljesen előzmények nélküli magyarázatot a feltett kérdésekre olyan képi és írott források segítségével, amelyeknek ez idáig nem szentelt kellő figyelmet a történetírás.
Az 1980-as 1990-es években élénk polémia bontakozott ki a nemzetközi szakirodalomban az abszolutizmusról, vagy másként az abszolút monarchiáról, amely aztán a 21. század első évtizedével nagyrészt lecsengett. A vita arról folyt, hogy vajon a 19. századi politikai publicisztika, illetve a történettudomány idejétmúlt terminusaival dolgoznak-e a politikai gondolkodás és a politikai intézményrendszerek jelenkori tanulmányozói, vagy valóban relevánsak ezen szakkifejezések a 16–18. század megértéséhez. Ha pedig igen, akkor milyen fő kronológiai és földrajzi paraméterek között alkalmazható, továbbá milyen területeken (elméleti és/vagy gyakorlati szinten) érhető tetten az abszolutizmus, és persze milyen forrástípusokból rekonstruálható. Jelen ismertetésnek természetesen nem célja, hogy akár csak egy rövid historiográfiát adjon e kérdésekről, az említett vita legfontosabb eredményeit azonban szükséges jelezni ahhoz, hogy ezt az újabb könyvet elhelyezhessük a szakirodalmi palettán.
Fontos kiindulópont volt a kutatásban, hogy bár az abszolutizmus terminus nem létezett a 18. század vége előtt, az abszolút monarchiát már ismerték a 16. században is, a 17–18. században pedig Európa-szerte elterjedtté vált. Bár a 18. század előrehaladtával az abszolút monarchia jelentése egyre inkább összemosódott a korlátlan, sőt, despotikus hatalommal – ezért különösen sokat tettek a francia enciklopédisták – az abszolutista teoretikusok számára az uralkodói teljhatalom feltételezte a joguralom elvét. E szerzők ugyanis hangsúlyozták: bár a pozitív jog felett álló uralkodó csak Istennek tartozik elszámolással tetteiért, mégis alá van vetve az isteni jognak és természetjognak, valamint az ún. fundamentális törvényeknek (mely utóbbi az alkotmány szinonimája volt akkoriban), és hatalmának célja nem lehet más, mint a közjó. Az abszolút monarchia tehát nem jelentett sem önkényes, sem jogilag korlátlan hatalmat.
További fontos előrelépésnek számított az abszolút monarchia elmélete és annak gyakorlata közti szétválasztás hangsúlyozása: egy dolog volt ugyanis az abszolút királyi hatalom elméleti kifejtése teoretikus értekezésekben, vagy netán (bár sokkal ritkábban) az írott jogban való manifesztálódása, és megint más ezen elv gyakorlati megvalósulása. Az elmélet már a 16. század végén kialakult, míg az abszolút monarchia mint politikai rendszer csak nagyjából a 17. század közepétől keltezhető, és sokkal inkább egy tendencia volt: azaz nem valósult meg mindenütt Európában, viszont a kis és közepes államokban (pl. német fejedelemségek, Portugália, Dánia esetében) jól megragadható. Mintaállama pedig nem XIV. Lajos Franciaországa volt – ahol bár az abszolút királyi hatalom elméletének létét és különféle médiumokban történő kifejtését nem lehet megkérdőjelezni, annak gyakorlati megvalósulásáról azonban nem beszélhetünk –, hanem Dánia!
Bjørnstad is fontos szerepet tulajdonít a terminológiának, megemlítve, hogy az „absolutisme” (sic) első előfordulása Franciaországban ugyan csak 1797-re datálható, de ennek az általánosító főnévi alaknak a használata „olyan közel áll ahhoz, ahogy a tizenhetedik századi franciában az »absolu« melléknevet használták politikai értelemben (»pouvoir absolu« [abszolút hatalom] és a »roi absolu« [abszolút király] összetételekben), hogy e főnév visszavetítése csak egy kis anakronizmusnak tűnhet”. Ugyanakkor ennek a megközelítésnek megvan az a veszélye, érvel a szerző, hogy valami modernebb dolgot látunk bele egy olyan jelenségbe, amellyel az valójában nem rendelkezett. Ez a könyv fő teoretikus alapvetése, az abszolutizmus értelmezésének újdonságát pedig a következő címet viselő alfejezet fejti ki sűrítve: Az abszolutizmus másfajta megközelítése: Királyi gloire és királyi exemplaritás. Bjørnstad szerint, ha e két dologra nem modern szemmel tekintünk, azaz nem úgy, hogy csak pusztán a mai értelemben vett propagandát látjuk bennük, „hanem olyan folyamatokat, amelyek a hatalmat a király személyében megvalósuló realitássá változtatják,” akkor világossá válik, hogy „ezek azok a dolgok, amelyekből az abszolutizmus álma felépült”. A két kategória, bár alapvetően jól elkülöníthető, természetesen érintkezhetett is egymással.
A királyi exemplaritás vonatkozásában a szerző XIV. Lajos Memoárjának tulajdonít különleges fontosságot, amit az abszolutizmus szemszögéből még nemigen vettek górcső alá, míg a gloire „Versailles pompájában és csillogásában” jelent meg, az építészet és a művészetek (festészet, szobrászat stb.) komplex üzenetébe ágyazva. A gloire jelentőségére nézve Bjørnstad idézi a király szavait, amelyeket a Petite Académie tagjaihoz intézett, akiknek az volt a feladatuk, hogy a királyi imázs különböző médiumokban való megjelenését felügyeljék. Lajos így fejezte ki irántuk való nagyrabecsülésének okát: „Önökre bízom azt a dolgot, amely a legértékesebb számomra a világon, nevezetesen a dicsőségemet (»gloire«). Biztos vagyok abban, hogy csodákat fognak tenni. A magam részéről megpróbálok önöknek anyagot szolgáltatni arra, ami méltó, hogy formába öntessék olyan kompetens emberek által, mint amilyenek önök.” Bjørnstad szerint e szavakat nem úgy kell értelmezni, hogy „meg kell teremteni és propagálni kell a király reputációját és ismertségét”, hanem úgy, hogy egy már létező, Isten által adott dolognak kell különböző kifejeződési formákat adni.
Lajos memoárjának – az írás tulajdonképpen a trónörökös számára írt királytükör, amint ezt a mű alcíme is jelzi – abszolutista politikai üzenete már a mű első soraiból kitűnik. Itt a király azt fejtegeti, hogy miért nem nevezett ki első minisztert 1661-ben, amit így indokolt: „ezáltal a teljes hatalom végül egyedül az én személyemben egyesül újra”. A királyi exemplaritás lényegét pedig – nevezetesen, hogy miben áll az Isten által a királynak adott hatalom, vagy másként (ahogy Bjørnstad írja) a királyok isteni jogalapjának esszenciája – az alattvalók engedelmességében látja Lajos, akik számára a társadalom hierarchikus rendjében az uralkodó Istennek való engedelmessége szolgál példaként a földi hatalom minden egyes szintjén, az adott felsőségnek való alárendelődésre.
Bjørnstad szerint az abszolút hatalom nem az egyes uralkodók személyétől elválasztható jelenség volt, hanem ténylegesen az uralkodó apoteózisában jelentkezett, amit leginkább a festészet tudott kifejezni. Az a szemlélet, érvel Bjørnstad, amely úgy tekint az abszolút királyi hatalomra, hogy az élesen elválasztható az uralkodó személyétől, abból a (korban és a szakirodalomban egyaránt jól ismert) megkülönböztetésből kiindulva, amelyet a 16–17. századi angol politikai teológia „a király két testének” nevezett – eszerint a királyban létezik a király halandó, természetes teste, valamint egy halhatatlan és láthatatlan politikai test (a királyi funkcióhoz tapadó jogok összessége), mely utóbbi állandó és független a testi valóságában létező királytól –, a modernitás talajáról tekint vissza a 17. századi királyra.
A szerző ezt a modern megközelítést XIV. Lajos azon karikatúrájával illusztrálja, amely William Makepeace Thackeray 1840-ben készült alkotása, és amelynek címe a következő: „Rex. Ludovicus. Ludovicus Rex. An Historical Study”. E rajz bal oldalán egy ruhaállványon látható XIV. Lajos királyi ornátusa (parókájával); középen (az előző ábrázoláshoz képest alacsonyabban) maga Lajos áll, mégpedig idős emberként, kopaszon és pocakosan, kissé hajlott háttal, igen egyszerű (házi) öltözetben és járóbottal a kezében; jobb oldalon (ugyanolyan magasan, mint a királyi ornátus ábrázolása) a királyi ornátust magára öltött Lajos Király áll egyenes tartással (mögötte a trónnal), akin azonban nem látszik az éltes kor. (A „Lajos Király” ábrázolás mintájaként pedig Hyacinthe Rigaud híres XIV. Lajos portréja szolgált Thackeray számára.)
A karikatúra XIV. Lajos példáján keresztül próbálja vizuálizálni a reprezentáció erejét a hatalom szempontjából, de egyúttal rámutat a „király két teste” koncepcióra is, ahol a Rex nem más, mint a konkrét személytől (Ludovicus) megkülönböztethető és attól elválasztott, elvben láthatatlan, itt azonban mégis láthatóvá tett „politikai test”, vagy dignitas. Bár maga a „király két teste” kifejezés nem létezett Franciaországban, az uralkodó személyének elvi megkülönböztetése a királyi méltósághoz (dignitas) tapadó jogoktól, később pedig magától az állam jogaitól, már a késő középkor óta itt is szerves része volt a politikai gondolkodásnak. Ennek ellenére XIV. Lajos uralkodása idején a kortársak szemében a dignitas és a király személye még elválaszthatatlanul egybeforrtak a koronázás folytán, amiket az egyes uralkodók esetében csak a halál választott el egymástól: éppen ezért Thackeray ábrázolása (a szétválasztás megjelenítésével és a király vonásainak eltorzításával) Lajos idején szentségtörésnek számított volna. A karikatúra és annak magyarázata azért sántít, érvel Bjørnstad, mert azt sugallja, hogy az uralkodó személye a dignitas reprezentációja nélkül jelentéktelen volt XIV. Lajos korában – ez azonban már a 19. századi nézőpont, a modernitás visszavetítése. Valóban, gondoljunk csak a görvélykór (a nyaki nyikormirigyek megduzzadása tuberkulózis következtében) kézrátétellel való gyógyításának csodás képességébe vetett hitre, amely ceremóniát Lajos idején már évszázadok óta gyakorolták a francia uralkodók, sőt, egy ideig még a Bourbon restauráció (1815) után is.
Bjørnstad könyve kiváló bizonyítéka annak, hogy a képi, valamint az írott források együttes alkalmazása milyen fontos az eszmetörténet tanulmányozása szempontjából. Kifogásként talán azt lehetne megemlíteni, hogy mivel a szerző el akarta kerülni az anakronizmust, ezért célszerű lett volna vagy magát az abszolút monarchia vagy az abszolút király kifejezések egyikét használni az abszolutizmus helyett, amikor az abszolút királyi hatalom mibenlétét igyekezett bemutatni. Sőt, leginkább a királyok isteni jogalapján nyugvó abszolút hatalom lenne a releváns terminus, minthogy a szerző az abszolút monarchia ezen válfajának kifejeződési módjait tárgyalja, elsősorban az ikonográfia műfajába tartozó forrásokon keresztül. Bjørnstad írása, bár korántsem könnyű olvasmány annak nyelvezete miatt, igen értékes hozzájárulás a koraújkori politikai eszmetörténet irodalmához.
Hall Bjørnstad: The Dream of Absolutism: Louis XIV and the Logic of Modernity, The University of Chicago Press, Chicago 2021.
Sashalmi Endre
ösztöndíjas kutató, NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
A kép forrása: The University of Chicago Press