RECENZIÓ – Keith Tribe legújabb könyvében azt a kérdést járja körül, hogy a politikai gazdaságtanból megszülető új diszciplína, a közgazdaságtan születése körül milyen személyek és intézmények bábáskodtak.
Ahhoz, hogy egy adott diskurzus a tudomány rangjára emelkedhessen, szükség van egy olyan (egyetemekből, szakfolyóiratokból, tudományos konferenciákból stb.) álló intézményrendszerre, mely legitimálja annak állításait. Nem zárható ki azonban, hogy ez az intézményrendszer nem pusztán legitimálja, hanem alakítja is az adott diskurzust. Keith Tribe legújabb, a gazdaságtudomány létrehozataláról (Constructing Economic Science: The Invention of a Discipline 1850–1950) szóló könyvében azt a kérdést járja körül, hogy a természeténél fogva interdiszciplináris, és ennélfogva intézményes szempontból mostohagyerekként kezelt politikai gazdaságtanból megszülető új diszciplína, a közgazdaságtan születése körül milyen személyek és intézmények bábáskodtak.
Megjelenése után nem sokkal Tribe könyve több okból is komoly feltünést keltett: témaválasztása egyrészt azért volt meglepő, mert a gazdaság- és eszmetörténész-szerző származására nézve ugyan angol, de mindezidáig a német gazdaságtörténet és politikai eszmetörténet szakértőjeként volt ismert. Jelen monográfiájának tárgya azonban ízig-vérig angol jellegű, mivel azt tárja fel, hogy a közgazdaságtan hogyan intézményesült önálló diszciplínaként a Cambridge-i és Londoni Egyetemeken a múlt század elején. Másrészt – mint erre Tribe maga is felhívja olvasói figyelmét – e téma nagyrészt feltáratlan: míg a politikai gazdaságtan, vagy a közgazdaságtan történetéről számtalan monográfia született már, ezek intézményi háttere mostanáig nagyrészt homályban maradt (12-20). Végül, de nem utolsósorban sokaknak az szúrt szemet, hogy Tribe történeti elbeszélésének hátterében (egy nem is annyira bújtatott) tudományfilozófiai szkepticizmus húzódik meg. Az utóbbi szempont felhozatala pedig még érdekesebbé teszi az egyébként sem unalmas monográfiát, abban ugyanis Tribe eszmetörténészként, nem pedig tudományfilozófusként lép fel. A könyv ugyanakkor mégis alkalmat ad annak átgondolására, hogy egy gazdasági-eszmetörténeti munka milyen tudományfilozófiai relevanciával rendelkezhet.
Ha a terjedelmes monográfia lényegét pár szóban akarnánk összefoglalni, akkor azt mondhatnánk, hogy mindazon tudományon kívüli (személyi, intézményi, gazdasági) tényezők bemutatására törekszik, melyek az adott tudományág mellett, az azt művelő személyek attitűdjeit is befolyásolják. Tribe egyáltalán nem titkolt tudományfilozófiai aggálya az, hogy az egyetemek, folyóiratok stb. által közvetített gondolatok a gazdasági élet során gyakorlatokká alakulnak át, ezáltal pedig „önigazolókká” válnak (31). Ha ugyanis egy gazdaság szereplői az egyetemeken tanultak szerint járnak el, akkor az a gazdaság tényleg úgy fog működni, ahogy azt az egyetemen tanították. Az ilyen mértékű szkepszis joggal aggaszthatja azokat, akik a közgazdaságtant tudománynak kívánják tekinteni (a Tribe-nak címzett kritikák is jórészt a könyv ezen mozzanatát hánytorgatják fel), tudomány- és/vagy eszmetörténészek számára viszont kimondottan serkentőleg hathat ez a fajta megközelítés: ha ugyanis együttműködünk Tribe-bal, és feltételezzük, hogy a tudományos diskurzus – tekintélyénél fogva – tényleg jelentős mértékben képes befolyásolni életünk bizonyos aspektusait, akkor bizonyos korszakok vagy régiók megértéséhez elegendő lesz az adott kor és régió egyetemein oktatott tananyagok újraolvasása (17).
Tribe pedig (miután számot adott arról, hogy kutatásának módszertana tekintetében sokat köszönhet egykori mentorának, Hont Istvánnak) éppen erre tesz kísérletet. A kötet négy főbb egységre tagolódik, melyek közül az első – példákkal gazdagon illusztrálva – azt igyekszik bemutatni, hogy 19. század közepét megelőzően a gazdaságról való beszéd még „közkincs”, a mindennapi élet része volt, mivel a ma ismert (obskúrus) szakzsargona még ki sem alakult, ezáltal pedig morálfilozófusok mellett szépírók, kereskedők vagy politikusok is részt vehettek a politikai gazdaságtani disputákban. Ennek az állapotnak az vetett véget, hogy az egyre bonyolultabbá váló termelési folyamatok, és kereskedelmi láncok leírásához szükségessé vált egy, az utca embere számára immár nehezebben megragadható nyelvezet kialakítása.
A „Cambridge nagy pillanata” címet viselő második fejezetben lép színre a könyv két tulajdonképpeni főhőse, Alfred Marshall (1842-1924) és Lionel Robbins (1898-1984). Mindkét közgazdász egyben nagyformátumú tudományszervező is volt, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy elsőként sikerült létrehozniuk a mai értelemben vett közgazdaságtani tanszékeket. Az eszmetörténészek emlékezetében Marshall általában úgy él, mint a közgazdaságtan megalapítója, mely hírnevét az 1890-es Principles of Economics című egyetemi tankönyvének köszönheti. Tribe meggyőzően árnyalja ezt a képet azáltal, részletgazdagon mutatja be Marshallnak a Cambridge-i Egyetem vezetőivel folytatott csörtéit (114-118), melyek eredményeképpen sikerült a politikai gazdaságtan oktatását végleg leválasztania a morálfilozófia curriculumáról. A szerző szerint ennélfogva az 1890-es helyett az 1903-as év tekintendő a közgazdaságtan, mint önálló diszciplína valódi születési dátumának. Robbins jelentősége mindeközben abban áll, hogy a Londoni Egyetemen végzett oktatói munkája során Marshallénál maradandóbb oktatási módszertant dolgozott ki.
Marshall személyes érdemeit azonban sem alá, sem pedig túlbecsülnünk nem szabad Tribe szerint, mivel úgy gondolja, hogy a cambridge-i szellemi környezet nélkül még ő sem járt volna sikerrel. Az „Alternatív történelmek” címet viselő harmadik fejezetben például azt boncolgatja a szerző, hogy miért nem Oxfordban (Marshall és Robbins alma materében) sikerült keresztülvinni ezt a tervet. Tribe meggyőzőnek tűnő sejtése szerint ennek oka az egyes intézmények sajátos szemléletmódjában keresendő: míg Oxford ekkoriban sokkal inkább a klasszikus műveltség fellegvára kívánt lenni, Cambridge nyitottnak mutatkozott az alkalmazott szaktudományos képzések iránt megnyilvánuló társadalmi igények kielégítésére. Ez az első ránézésre szerencsésnek tűnő konstelláció azonban inkább nevezhető szerencsétlennek Tribe szerint, mivel az alkalmazott tudományosság az elméleti képzés rovására valósult meg, ez pedig a diszciplína egészén maradandó nyomokat hagyott.
A monográfia zárófejezete („Kereskedelem és közgazdaságtan”) éppen ezért nem meglepő módon pesszimista húrokat penget – már ami a megmaradt tudományfilozófiai reményeinket illeti. Tribe itt azt fejtegeti, hogy a gazdasági elméletekhez hasonlóan a gazdasági elméleteket közvetítő intézményeket is döntő módon határozzák meg a mindenkori gazdasági jelenségek. A szerző szerint ezzel magyarázható az is, hogy az a diszciplína, mely a 17-18. század fordulóján politikai gazdaságtanként kezdte pályafutását, egyre inkább megszűnt politikai jelleget ölteni, mivel az egyetemekre jelentkező hallgatók igényei inkább egyfajta „empirikus-pragmatista” (355) képzésformára irányultak.
Tribe tehát végig azt igyekszik bemutatni, hogy a közgazdaságtan, mint újonnan létrejött tudományág intézményrendszere egyszerre próbált megfelelni a vele szemben támasztott társadalmi igényeknek, miközben az általa közvetített tudás – viselkedésformáló ereje révén – önigazolóvá vált. Mindezek tükrében jogosnak tűnnek a Tribe-bal szemben felhozott azon vádak, miszerint lehet, hogy a szerző nem is tekinti a közgazdaságtant valódi tudománynak. Ha ugyanis igaza van, akkor a közgazdaságtudomány (sok más társadalomtudománnyal egyetemben) nem volna más, mint egyfajta közvetítőcsatorna, mely meghatározott társadalmi igények hatására, meghatározott társadalmi viselkedésmódokat generál. A könyv alapján nem zárható ki, hogy Tribe ezt valóban így is gondolja. Az olvasónak azonban – úgy vélem – nem feltétlenül muszáj többnek tekintenie mindezt egyszerű munkahipotézisnél, mivel a könyv eszmetörténeti megállapításai ez esetben sem veszítenek érvényességükből.
Smrcz Ádám
NKE EJKK PÁK