RECENZIÓ – Vartan Matiossian örmény történész könyve a 20. század első szisztematikus népirtása, az ifjútörök rezsim által elkövetett örmények elleni genocídium emlékezetpolitikai vonatkozásait tekinti át.
Vartan Matiossian a dél-amerikai örmény diaszpóra tagjaként 1964-ben született Montevideoban, tanulmányait a Buenos Aires-i egyetemen végezte, 2000 óta az egyesült államokbeli New Jersey-ben él. Kutatási területe a régi és modern örmény történelem és irodalom, számos könyv szerzője, szerkesztője és fordítója. 2022-ben a rangos Bloomsbury kiadóhoz tartozó I.B. Tauris jelentette meg az örmény genocídium emlékezetének és elbeszélhetőségének nyelv- és emlékezetpolitikai vonatkozásait áttekintő könyvét, melyet a népirtás során meggyilkolt örmény klérus, köztük saját ükapja emlékének ajánlott.
Az Oszmán Birodalom területén élő örmény népesség ellen 1915-ben kezdődött népirtás autentikus örmény megnevezése, a Medz Yeghern (Մեծ Եղեռն, Nagy Bűn) Szent II. János Pál pápa 2001-es örményországi látogatása során vált világszerte ismertté, aki Jerevánban elmondott imájában említette meg azt. (Kevéssé ismert tény, hogy a világon elsőként Örményországban vált államvallássá a kereszténység Kr. u. 301-ben, III. Tiridát uralkodása alatt.)
A szerző könyve bevezetőjében ráirányítja a figyelmet az örmény genocídium megnevezésére használt kifejezés értelmének eltorzulására, melynek során maguk az örmények se ragaszkodtak a kifejezés eredeti értelmének fenntartásához a tájékozatlanság, tudatos tagadás és az elismertetésért folytatott küzdelem bonyolult viszonyrendszerében.
Matiossian megállapítása szerint a népirtás megnevezésének elhallgattatása az esemény lényegének tagadásával áll összefüggésben, mely lehetetlenné teszi a több mint egy évszázada történt esemény lezárását és a történelembe való bekerülését (2). A népirtás közvetlen előzménye az Oszmán Birodalomnak az első világháborúba való belépése a központi hatalmak oldalán. 1914‒15 telén a kaukázusi török offenzíva a cári orosz sereggel szembeni súlyos vereségbe torkollott, melyért a hadműveletet irányító Enver pasa az ellenség oldalán harcoló örmény önkénteseket tette felelőssé. (Ebben az időszakban nem volt független Örményország, és az örmények lakta területek az Orosz és az Oszmán Birodalmak között voltak felosztva, így a világháborúban mindkét oldalon harcoltak örmények.) Az oszmán hadseregbe besorozott örményeket lefegyverezték és munkaszolgálatra kötelezték, melynek során március-áprilisban legyilkolták őket. Talat pasa rendeletei nyomán birodalomszerte megkezdődött az örmény lakosság deportálása és lemészárlása. Az örmény szervezetek által eljuttatott információk hatására az Orosz Birodalomhoz tartozó területen élő V. Gevorg katolikosz (az örmény apostoli egyház legfőbb pátriárkája) 1915. április 20-án táviratban fordult Sazonov orosz külügyminiszterhez, hogy kérje az akkor még semleges Egyesült Államok és Olaszország segítségét, hogy „a keresztényi szeretet és emberiesség” nevében lépjenek közbe a népirtás leállítása érdekében, majd személyesen táviratozott az angol és olasz királyhoz, valamint a francia és amerikai elnökhöz (3). Morgenthau isztambuli amerikai nagykövet is felhívta kormánya figyelmét jelentéseiben a török hatóságoknak az örmény lakosság elleni szervezett fellépésére.
Az ifjútörök kormány az „ártatlanok védelmét” hangsúlyozó megtévesztő nyilatkozataival próbálta félrevezetni a nyugati diplomatákat, azonban május 24-én az antanthatalmak közös nyilatkozatban ítélték el „Törökország emberiesség és civilizáció elleni újabb bűneit” (4). Morgenthau a nyilatkozat hatására Said Halim nagyvezírhez fordult az ügyben, aki június 4-i válaszában a német követség álláspontjával összhangban tagadta, hogy mészárlások történtek volna, az örményeket hazaárulással és muszlimok legyilkolásával, ezenfelül pedig az antanttal való összejátszással vádolta meg, valamint állambiztonsági okokra és a nemzeti szuverenitásra hivatkozott, belügynek tekintve az örményekkel szemben Talat pasa és kormánya által foganatosított intézkedéseket. Leslie A. Davis konzul Morgenthau-hoz intézett június 30-i jelentésében felhívta a figyelmet a deportálások népirtó jellegére, Robert Lansing külügyminiszter azonban a török narratívát hangoztatta, és az örmény felkelőkkel szembeni jogos önvédelemként állította be az intézkedéseket. Morgenthau nem értett egyet főnöke álláspontjával, és július 16-án figyelmeztette kormányát, hogy „a felkelés megtorlásának ürügyén egy egész faj kiirtása zajlik” (4). Az általa életre hívott „örmények elleni atrocitásokat vizsgáló amerikai bizottság” (American Committee on Armenian Atrocities) jelentése 1915 októberében megállapította, hogy „az örmény nép ellen elkövetett bűnök az elmúlt évezred valamennyi esetét felülmúlják.” Morgenthau Lansinghoz intézett november 18-i bizalmas levelében pedig egyenesen azt állította, hogy „szilárd meggyőződésem szerint ez minden idők legsúlyosabb bűncselekménye” (4).
1915 júniusa és novembere között Kelet-Trákiától az orosz‒török határig az Oszmán Birodalom örmény népességét részben legyilkolták, deportálták, iszlám hitre való áttérésre kényszerítették, vagy Szíriába és Észak-Mezopotámiába száműzték. A deportáltaknak alig tizedrésze jutott el élve Szíria területére, ahol a népirtás második fázisa során, 1916 tavaszán és nyarán éhség, járványok vagy mészárlás áldozatává lettek a táborokban, vagy pedig a végső tartózkodási helyükként kijelölt Deir-ez-Zor körüli sivatagban vesztették életüket (5).
Elegendő tényszerű bizonyíték áll rendelkezésre annak alátámasztására, hogy a török hatóságok eljárása előre kitervelt és szisztematikusan végrehajtott emberiesség elleni bűncselekmény volt. Miután az orosz csapatok az 1917 októberi forradalom után kivonultak a Kaukázusból, a török hadsereg Enver pasa nagybátyja, Halil Kut parancsnoksága alatt az örmények ellenállása ellenére visszaszerezte a háború során elvesztett örmény területeket, és 1918 áprilisában Kelet-Örményországba is betört. Otto von Lossow tábornok, német küldött május 23-i jelentése szerint a törökök célja „az örmény kerületek végleges megszállása és az örmények kiirtása” volt (5). Az örmény ellenállóknak ezt az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni, és kikiáltani az 1920-as szovjet-orosz megszállásig fennálló független Örmény Köztársaságot.
Nyolc hónappal az Oszmán Birodalom veresége után, 1919. június 17-én Damad Ferid nagyvezír memorandumot nyújtott be a párizsi békekonferenciához, melyben megállapította, hogy „az egész civilizált világ megdöbbent a törökök által állítólag elkövetett bűnök súlyosságán”, és kinyilvánította szándékát, hogy „megmutassa a világnak bizonyítékokkal alátámasztva, hogy valójában kik a felelősek ezekért a szörnyű bűnökért” (5).
A Mustafa Kemal vezette nemzeti mozgalom a korábbi ifjútörök elemek támogatásával 1920‒22 során befejezett ténnyé tette az örményekkel, görögökkel és asszír keresztényekkel szembeni etnikai tisztogatást és kitelepítést. Az 1923 júliusi lausanne-i békeszerződés idején már csak alig néhány örmény volt Törökország területén. A szerződés örményekről említést se tett, és amnesztiát adott az 1914 és 1922 között elkövetett politikai bűncselekmények elkövetőinek, a feledés homályát borítva a török nemzetállam homogén etnikai bázisát megalapozó bűnténynek. Atatürk egypárti autoriter rendszere kitörölte a kollektív emlékezetből a korábbi bűnök nemkívánatos emlékét, és azt konstruált új mitológiával helyettesítette (6).
Matiossian szerint a népirtással szembeni tagadás kezdettől fogva jelen volt a török hatóságok nyilatkozataiban, az oszmán diplomaták kitalációnak minősítették a mészárlásokról érkező híreket, a kormányzati propaganda könyveket adott ki állítólagos lázadásokról és összeesküvésekről. A népirtás kitervelői képesek voltak arra, hogy kijelöljék egy alternatív elbeszélés paramétereit a következő nemzedékek számára. Atatürk kiteljesítette és hivatalos történelemként kanonizálta a népirtást tagadó narratívát, bár azt állította, hogy az ő „egészséges és észszerű nacionalizmusa soha nem nyomta el más nemzetek jogait vagy tagadta a felelősséget a múltért” (7).
Az ENSZ közgyűlésén először Spyros Kyprianou ciprusi külügyminiszter említette meg 1965 januárjában az örmények „széleskörű legyilkolását” válaszul a ciprusi török közösség állítólagos elpusztítására irányuló török vádakra. A török kormány tagadta, hogy a jelenlegi török államnak bármi köze lenne az akkor 50 évvel korábban történtekért, sőt Cemal Gürsel akkori elnök kijelentette, hogy „nincs olyan dolog, hogy az örmények lemészárlása” (7).
Az örmény diaszpóra tagjai a holokauszt után, 1945-től kezdték el használni a genocídium kifejezést, de csak 1965-ben, az ötvenedik évfordulón jutott el az Egyesült Államok örmény közössége, hogy elkezdje követelni a nagyhatalmi érdekeken alapuló törökbarát politika végét, és a Törökországgal szembeni egyértelmű fellépést. 1971-ben az ENSZ diszkrimináció elleni és kisebbségvédelmi albizottsága jelentést készíttetett a genocídiumról, melyet Törökország képviselője azzal támadott meg, hogy „a népirtás mítosza a lázadó lakosságnak az Oszmán Birodalom távoli területeire való deportálásából származik, és a cél csak az volt, hogy ne veszélyeztessék a védelmi erőfeszítéseket” (8). Örmény csoportok határozott fellépése miatt a török tankönyvek se hallgathattak tovább arról, hogy örmények is éltek az Oszmán Birodalomban, de úgy állították be, mintha az örmények erőszakossága vezetett volna az I. világháború alatti deportálásukhoz, és „a biztonság hiányából fakadó és természeti tényezők által kiváltott halálesetekhez” (8).
A jelenlegi török vezetés által is hangoztatott narratíva szerint valójában komplex polgárháborús tragédia történt, mely éhínséggel és járványokkal súlyosbítva 2 millió török, és „messze eltúlzott számú” örmény áldozattal járt. Az ifjútörök-kemálista narratívát képviselő török történetírás az áldozatokat hibáztatta, és a birodalom valamennyi népét érintő, szerencsétlen körülmények által kiváltott tragédiáról beszélt, minimalizálva az áldozatok számát. A tettes hajlamos tettét racionalizálni, a bizonyítékok makacs tagadása és az áldozatok hibáztatása lehetetlenné teszi a gyászt és lehetetlenné teszi a lezárást, a teher súlyát a túlélőkre és leszármazottaikra hárítva át a bizonyítás folyamatos kényszerével együtt. Recep Tayyip Erdoğan török elnök szerint a török nemzet „múltjában nincsen semmi szégyellni való, de azon országok, amelyek gyakran vádolják Törökországot az »örmény genocídiummal«, sokmillió ártatlan áldozat véréért felelősek” (9). Bár hozzátehetjük, hogy e kijelentés második felében van némi igazság, ebből logikailag nem következik, hogy a Törökországot érintő vádak ne lennének megalapozottak.
Matiossian könyvében a történeti eseményeket vázlatosan ismertető bevezető után két nagyobb egység található. A Nyelv és történelem címet viselő első rész az 1915-ben kezdődött népirtás megnevezésére használt örmény kifejezés (Yeghern) jelentésváltozatainak történetét mutatja be annak indoeurópai gyökereitől kezdve a II. Abdul Hamid szultán uralkodása alatt elkövetett keresztények elleni tömegmészárlásokon át a genocídium utáni Örményországban és a diaszpórában a népirtás elbeszélésére használt nyelvi alakzatokig.
A könyv második része (Politika és nyelv) a genocídium emlékezetpolitikai vonatkozásait tekinti át a római katolikus egyház vezetőinek a népirtást elítélő megnyilatkozásaitól a török államnak az 1915-ben kezdődött események népirtás jellegét tagadó hivatalos álláspontjának elemzésén keresztül az Egyesült Államok elnökei által tett megnyilatkozások politikai hátterének vizsgálatáig. Matiossian szerint a megnevezésre használt szavak kontextusa fontosabb, mint maga a használt kifejezés, mert a több mint egy évszázada történt bűntény valódi nevét a túlélők hagyományozták tovább leszármazottaiknak, és az ezt övező hallgatás még mindig nincs megtörve (139).
A könyvet két függelék, valamint igen részletes jegyzetapparátus és bibliográfia zárja. Matiossian műve fontos lépés annak érdekében, hogy ráirányítsa egy szélesebb nemzetközi olvasóközönség figyelmét az I. világháború alatt az ifjútörök kormány által az Oszmán Birodalom örmény népessége ellen elkövetett atrocitások török politikai elit által továbbra is tagadott népirtás jellegére, mely téma az örmény genocídium április 24-i emléknapja mellett sajnálatos módon más aktuális vonatkozásokat is felvet, mivel a Törökország által támogatott azeri vezetés alig burkoltan Hegyi-Karabah (örmény nevén Arcah) teljes örmény lakosságának elűzésére vagy kiirtására tör, és Örményország nemzetközileg elismert határait se tartja tiszteletben. A diktatórikus Alijev-rezsim által használt retorika az agresszor–áldozat viszony teljes felcserélésén alapul, és a Jerevánt „ősi azeri földként” aposztrofáló megnyilatkozások mögött az újraelkövetés egyértelmű szándéka érhető tetten.
Mivel a nemzetközi fősodratú média nagymértékben elhallgatja ezeket a tényeket, vagy egyenlőségjelet tesz elkövető és áldozat közé, az írástudók felelőssége különösen fontos ebben a kérdésben, hogy semmilyen gazdasági vagy geopolitikai érdek ne legitimálhasson egy újabb népirtást.
Tóth Kálmán
tudományos munkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet