RECENZIÓ ‒ Christopher M. Bellitto amerikai történész könyve az alázat elveszett erényének össztársadalmi fontosságára hívja fel a figyelmet napjaink önmegvalósítást piedesztálra állító világában.
Az alázat kényes téma egy olyan könyv számára, amely az erkölcsi erényekkel kíván foglalkozni. Egy ilyen könyv megírásakor a szerző egyértelmű kísértéssel néz szembe: azzal tudniillik, hogy a dicsekvés, egyfajta intellektuális önteltség bűnébe eshet, ami az alázat egyenes ellentéte. Vagyis az írás aktusával magát cáfolhatja meg: azzal, amit csinál, cáfolhatja azt, amit mondani akar. Az alázatról szeretne beszélni, s közben a hiúság bűnét maga követi el.
Pedig az alázat, úgy tűnik, az utóbbi évtizedekben divatos témává vált. Gavin Ortlund: Humility. The Joy of Self-Forgetfulness (2022), David J. Bobb: Humility. An Unlikely Biography of America’s Greatest Virtue (2013), Wayne A. Mack: Humility. The Forgotten Virtue (2005), C. J. Mahaney: Humility. True Greatness (2005), és Stuart Scott: From Pride to Humility. A Biblical Perspective (2002) ‒ csak néhány példa a téma újabban megjelent, könyv terjedelmű feldolgozására.
E diskurzus egyik legfrissebb példája Christopher Bellitto Alázat. Egy elveszett erény titkos története című karcsú könyve. A kötet kettős céllal íródott: hogy meggyőzze az olvasót egyrészt arról, hogy az alázat erény (és mindig is az volt) (ellentétben azzal, amit Hume gondolt róla), másrészt pedig arról, hogy ez az erény mennyire értékes társadalmilag. A szerző e tézisek mellett nem pusztán elméletileg érvel. Ehelyett annak példáját szolgáltatja, amit az erkölcsfilozófia arisztotelészi hagyománya „gyakorlati szillogizmusnak” nevezett. A szöveg megpróbál meggyőzni egy cselekedet értékéről, amelyet ‒ amint meggyőződtünk az igazságáról – illik végre is hajtanunk. A könyv ki nem mondott célja az olvasó ilyesfajta bátorítása saját jellemének formálására.
De vajon elég meggyőző-e ehhez a könyv érvkészlete? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, meg kell jegyeznünk, hogy szerzőnk nem filozófus, hanem történész, aki elsősorban „ókori és középkori történelmet tanít … különös tekintettel az egyháztörténetre és az egyházi reformokra”. Talán ezért is van az, hogy a könyv címe nem az erény filozófiai elemzését ígéri, hanem annak (titkos) „történetét”. (Hogy ez a történet miért lenne titkos, az titok marad.) Bellitto történeti rekonstrukciója időrendben halad, hogy az olvasó alakulástörténetében ismerhesse meg ezt az erényt.
Ez a történeti szál, vagy amit a fülszöveg „az alázat-eszme kultúrtörténetének és életrajzának” nevez, az első felében sokkal meggyőzőbb. A könyv egy prológusból, öt fejezetből és egy utószóból áll. Az első három fejezet az ókori, a bibliai, illetve a középkori kontextust írja le, míg a negyedik „A tudós tudatlanság paradoxonát” tárgyalja, az ötödik pedig „A Modernitás elfelejt ‒ és újra elkezd emlékezni” címet viseli. Az első három fejezet témái határozottan a szerző tudományos kutatási területéhez tartoznak, és a felhozott kérdések kifejtésében szakértelme egyértelmű. E fejezetek mindegyike rövid, tömör és meggyőző. Hozzájuk képest a hosszúra nyúlt modern fejezet kevésbé tűnik meggyőzőnek.
A korai fejezetek két aspektusa kivételesen emlékezetes. Az első az Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás kapcsolatára irányuló figyelem. Ez a kapcsolat Bellitto számára kulcsfontosságúnak tűnik, mivel összeköti az ókori athéni kontextust a középkori és a keresztény európai közeggel. Így segít megmutatni, hogy az egymástól eltérő kulturális környezetekben is tovább élhetnek hasonló nézetek. Különösen meggyőzően mutatja be, hogy az alázat az arisztotelészi terminológiában a helyes arányt és a dolgok helyes perspektívájának megtalálását jelenti, mégpedig saját jellemünk formálása révén, és hogy pontosan ez az arányról és perspektíváról szóló tanítás köszön vissza Aquinói keresztény etikájában is.
Ennek a több kultúrát összekötő elbeszélésnek a horizontja még szélesebbre tárul a második izgalmas felvetésben: amikor Bellitto összehasonlítja Szent Benedek alázatról vallott nézeteit Konfuciuséval. A vonatkozó szakirodalom összehasonlítására hivatkozva „Konfuciusnak az átlagról szóló tanítását” Szent Benedek „szerzetesi mérsékletről” szóló tanításával veti össze. A különböző kultúrák és korszakok közötti beszélgetés vezet a könyv legértékesebb részleteihez, amelyek arra hívják fel az olvasó figyelmét, hogyan hatnak egymásra ezek a kultúrák a különböző korszakokban.
Bellitto szerint a középkori világ kivételesen termékeny volt az alázatról szóló viták szempontjából, mivel ebben a miliőben a három ábrahámi vallás legjobb elméi voltak képesek erőteljesen hatni egymásra. Azt az általános állítást teszi, hogy „a kereskedelem, az utazások és a háborúk ‒ beleértve a zarándoklatokat és a keresztes hadjáratokat ‒ eredményeként a muszlim tudományosság egyre inkább befolyásolta a keresztény tudósokat, néha zsidó tudósok közvetítésével, akik mindkét világgal kommunikálni tudtak”.
A tudós tudatlanságról szóló fejezet ‒ amely kulcsfontosságú az intellektuális alázat megértéséhez – abban a nézetrendszerben gyökerezik, amely Bellittonak a kultúrákon átívelő hatásról alkotott felfogását adja. A „zsidók, keresztények és muzulmánok közötti” viták fontos szerepet játszottak a kulturális cserekereskedelemben. A vonatkozó részben említ egy zsidó rabbi és egy keresztény között zajló párbeszédet 1263-ból; „azt az eszmecserét, amely az Aquinói Szent Tamásra is ható nagy iszlám tudós, Avicenna” és zsidó tanára, Jákob között zajlott; és „a zsidó bölcs Maimonidész” példáját, aki „szintén egy muszlimnál tanult”. Utolsó híres példája „az olasz keresztény filozófus, Pico dell(a) Mirandola”, akiről elmondja, hogy „három zsidótól tanult héberül”.
A középkorban gyakori volt a kultúrák és vallások közötti, hol békés, hol feszült párbeszéd, ami Bellitto szerint fontos lecke lehetett az alázatról. Azt tanította, hogy „félre kell tenned a saját hitedet, hogy megértsd a másik ember hitét. Éppen ez a feladat segít elkerülni a fundamentalizmus és a lapos relativizmus kettős kátyúját”. Ez a fajta intellektuális nyitottság szerinte épp az alázatosságnak ‒ vagy legalábbis a szerénységnek ‒ köszönhető, ahogyan Abelard megfogalmazza azt egy filozófus, egy zsidó és egy keresztény párbeszédében: „Az alázat az, amivel tartózkodunk az üres dicsőség vágyától, hogy ne akarjunk többnek látszani, mint amik vagyunk.” Ez az intellektuális alázattal azonosított szerénység és nyitottság az, ami az elbeszélést a tudós tudatlanság magas középkori eszméjéhez vezeti, amelyet leggyakrabban cusai Miklóshoz, más néven Cusanushoz és De docta ignorantia (1440) című traktátusához kapcsolnak.
A korai és az érett modernitásról szóló fejezet, amely a tudós tudatlanságról szóló beszámolót követi, Avilai Szent Teréz alázatosságának újszerű értelmezésétől és Loyolai Szent Ignácnak a humilidad amorosa, a keresztény szerető alázat védelméről szóló, érzelemgazdag beszámolójától jut el a modernitás szellemi eltévelyedéséről szóló hosszú szakaszig, mely bizony kevésbé meggyőző. Az itt kínált történetből sajnos hiányzik a könyv első fejezeteinek részletgazdagsága és mélysége, inkább egy modern filozófiáról szóló enciklopédia vonatkozó szócikkeként olvasható. Bacont, Hume-ot és Gibbont felületesen idézi meg, mint a rosszfiúk csapatának kulcsszereplőit a szerzetesi erényként értett vallási alázattal szemben vívott mérkőzésen, és nem igazán vehető komolyan nézeteik ismertetése.
Egyfajta intellektuális önhittséget ér tetten, mint a modern állapot sine qua nonját, amely elől csak kevesen tudnak kitérni – például Kant vagy Mary Shelley. Ez az önhittség nemcsak az egyéneket, hanem az intézményeket is utoléri, beleértve az iskolákat, a vállalatokat, de még a nemzetet is. Bellitto a katolikus egyház példáját hozza fel, konkrétan a szexuális botrányok kezelését az elmúlt évtizedekben. Mint bemutatja, a széles körben elterjedt, mediatizált vád az egész egyház ellen érvényes, és meghátrálásra késztette ezt az ősi intézményt. Az egyház intellektuális kritikusaira támaszkodva Bellitto azt állítja, hogy ez az erősen átpolitizált botrány egyfajta lelki megújulás lehetőségét jelenti az egyház számára. Egyetért a II. vatikáni zsinat javaslatával, hogy az egyház „legyen elég őszinte ahhoz, hogy beismerje múltbeli hibáit”.
Szerzőnk hasonlóan kritikus hangot üt meg, amikor a modern önhittség és a nacionalizmus közötti kapcsolatról értekezik. Érvelése szerint a nemzeti büszkeségnek a politikai értékek élére állítása (amit a franciák „gloire” alatt értenek) valójában a büszkeség és a hiúság modern formája ‒ amit latinul superbia-nak neveztek ‒, s ami komoly, akár katonai összecsapásokhoz vezető ellentéteket is gerjeszthet. Ezt a fajta agonista nacionalizmust közvetlenül összekapcsolja a nemzetiszocializmus uralmával az 1930-as évek Németországában. Ahogy ő fogalmaz: „A populáris vagy kulturális nacionalizmus örömteli, a politikai és tekintélyelvű nacionalizmus romboló. A hazafiság rendben van; a fékevesztett jingoizmus és az idegengyűlölet viszont nincs rendben.” Bellitto itt egyszerűen csatlakozik a nacionalizmus hagyományos kritikusainak táborához, ráadásul összekapcsolja mindezt az imperializmus kritikájával is. Nem határoz meg azonban egyértelmű kritériumokat, amelyek segítenének különbséget tenni a nemzeti büszkeség egészséges formája (amelyet üdvözöl) és annak önteltségre hajló, agresszív változata között, amely szerinte „háborúhoz és népirtáshoz” vezethet.
A könyv talán legerősebb része az utolsó fejezet, amelyben a szerző általánosan értékeli az alázat erényét. Szépen összefoglalja érveit, mielőtt a záróakkord megszólalna, arra ösztönözve az olvasót, hogy a mű történetének tanulságait a saját életére vonatkoztassa. Az alázat ‒ érvel ez az utolsó fejezet ‒ segít az embernek abban, hogy rátaláljon a megfelelő perspektívára és kialakítson egyfajta arányérzéket magában, és hozzájárul ahhoz is, hogy az egyén elfogadja magát mint sebezhető és mások segítségére szoruló lényt. Annak belátására is rávezethet, hogy akik segítenek, azoknak legyen hálás az ember. Egyben mértékletességre ösztönöz, helyreállítja a közösségi érzéket, és a makacsság legyőzésére bátorít. Az alázat azonban nem feltétlenül olyasmi, ami az emberrel vele születik. Viszont minden korban tanulható és fejleszthető.
A könyv egyik legprovokatívabb, egyben leghatásosabb része a szerző azon állítása, miszerint az erények háromszöge ‒ az udvariasság, a mértékletesség és az alázat ‒ a társadalmi és a szellemi erények középpontjában áll. Ha a könyv narratívájából szeretnénk valamifajta következtetést is levonni, akkor erre leginkább az a bátorító javaslat tűnik alkalmasnak, amely arra szólít fel bennünket, hogy filozófiailag érvényes módon gondolkodjunk a társas kapcsolatokról, és az alázatot az udvariassággal és a mértékletességgel együtt mérlegeljük.
A kötet értelmezését követően érdemes rátérni a könyv borítójának értelmezésére is. Amint arra maga a szerző is rámutat, az ott látható festmény nem véletlenszerűen került a címlapra. A borítón ugyanis Thomas Cole, az amerikai Hudson River School egyik tagjának festménye látható. Egy tájkép, amely klasszikus építészeti formák gyönyörű maradványait ábrázolja valamely vízparti miliőben. Ezek az épületek persze már nem teljes pompájukban feszítenek, hanem a hanyatlás és a pusztulás emlékművei. Ahogy maga a festő magyarázta, A birodalom sorsa – a pusztulás című kompozíció „az egykor büszke város összedőlt és borostyánnal benőtt romjait” mutatja be.
A „büszke” jelző lehet itt a támpont: Bellitto úgy értelmezheti a jelenetet, mint egyfajta végső érvet a politikai büszkeség ellen, amelyet épp a nagy birodalmak sorsa igazol. Egy büszke város elkerülhetetlenül azt az utat járja be, amelyet ez a képsorozat előre vetít: az ártatlan és nyers korai stádiumtól az árkádiai pillanaton át a virágzásig, majd az elkerülhetetlen hanyatlásig és bukásig. Úgy tűnik, ez a tanítás a skót felvilágosodás négylépcsős történelem-elméletét veszi át, valamint a Montesquieu- és Gibbon-féle, a túlérett birodalmakról szóló kritikus elbeszélések tanulságait, s a morális romlottságtól magát távol tartó köztársasági eszményt idézi ellenpéldaként. Vagy Bellitto a festményt az egész nyugati civilizáció büszkeségének kritikájaként értelmezi? Ez lenne történetének straussi, „titkos” értelme?
Feltételezésem szerint a szerzőnek kevésbé ambiciózus célja van ezzel a borítóval és a mögötte rejtőző „titkos” üzenettel: egyszerűen csak az alázat erényének egyéni és közösségi életünkben játszott szerepére kívánja irányítani figyelmünket. Ami viszont egyáltalán nem haszontalan intés.
Hörcher Ferenc
kutatóprofesszor, intézetvezető
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet