SZEMLE – Nemzetközi nagyvállalatok és klímaváltozás, emberkereskedelem és migráció, digitális transzformáció és közösségi média – csak a legismertebb jelenségek, amelyek kapcsán felmerül a nemzetállami szuverenitás csorbulásának kérdése.
Nehezen tagadható, hogy a nemzetállamok szuverenitását és az annak formát adó állami alkotmányokat az utóbbi harminc évben igen komoly kihívások érték. A vesztfáliai békerendszer (1648) óta kikristályosodó nemzetállamok cselekvőképessége a globalizáció előretörésével fokozatosan szorult vissza, az utóbbi évtizedekben pedig számos olyan problémával kellett szembesülniük, amelyek egyértelműen meghaladták teljesítőképességük határait. Nemzetközi nagyvállalatok és klímaváltozás, emberkereskedelem és migráció, digitális transzformáció és közösségi média – csak a legismertebb jelenségek, amelyek kapcsán felmerül a nemzetállami szuverenitás csorbulásának kérdése. Vannak, akik ezen jelenségek dacára kitartanak amellett, hogy a nemzetállami alkotmányokban testet öltő szuverenitás nemcsak hasznos, hanem egyben kívánatos fogalom is marad, hiszen a nemzetállami alkotmányok bírnak egyedül megfelelő demokratikus felhatalmazással a nemzetállami közösség belső és külső ügyeinek intézésére.
Mások viszont azzal érvelnek, hogy eljárt az idő a nemzetállami alkotmányok felett, a fent említett 21. századi kihívások miatt életviszonyaink egy igen jelentős részét immáron nem képesek a nemeztállami alkotmányok szabályozni, a demokratikus felhatalmazással bíró politikai főhatalom már nem képes egymaga (vagy kollektív aktorként a nemzetállamok közössége nevében) befolyásolni a világ menetét. Míg 16-17. századtól kezdődően formálódó nemzetállamok alapvetően arra az elvre épültek, hogy egy jól körülhatárolható terület és az ezen a területen élő lakosság felett minden életterületre kiterjedő kontrollt gyakorolhat egy központosított és demokratikus legitimációval bíró politikai hatalom, addig mára majdnem minden eleme ennek a definíciónak és normatív álláspontnak megkérdőjeleződött. Ugyanakkor az is igaz, hogy a privát transznacionális rezsimek esetében a demokratikus elv (Quod omnes tangit, ab omnibus tractari et approbari debet) mindhárom eleme kapcsán súlyos problémák merülnek fel: egyrészt az egyes transznacionális rezsimek népessége (omnes) fluid, azaz nincs egységes demos, helyette az egyes transznacionális rezsimek esetében külön-külön beszélhetünk tagokról, érintettekről és kívülállókról. Az egyes rezsimek ráadásul csak bizonyos szektorspecifikus kérdéseket szabályoznak, miközben nincsenek tekintettel arra, hogy a különféle rezsimek egymásra is hatnak és komoly gondokat okozhatnak a másik rezsim tagjai, érintettjei és a kívülállók számára is. Azaz nincs megfelelő eljárás arra, hogy a rezsimek közötti konfliktusokat és feszültségeket standard módon kezeljék. Ráadásul a tagoknak, érintetteknek és kívülállóknak az egyes transznacionális rezsimek sokrétű döntéshozó szervei és szabályozó testületeivel szembeni fellépése is inkább fluid, nem olyan egyértelmű mint a nemzetállami demokráciákban, ahol az aktuális kormányzattal szemben lehet kifejezni az elégedetlenséget.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne játszanának szerepet a világ alakításában a nemzetállami alkotmányok, inkább csak azt, hogy ezek az alkotmányok vagy a nemzetállami alkotmányok révén demokratikus felhatalmazással bíró politikai főhatalom képviselői egy sokszereplős, rendezetlen világban immáron nem kiemelkedően fontos szereplők. A társadalmi alkotmányosság (societal constitutionalism) jeles képviselői ezen kiindulópontból érvelve amellett kardoskodnak, hogy az alkotmányok államokhoz való kötöttsége ma már egy olyan fikció és normatív álláspont, amelyet egészen egyszerűen fel kellene adnunk.
A társadalmi alkotmányosság Günther Teubner által felvázolt modellje alapvetően Niklas Luhmann társadalmi alrendszerekről szóló elméletére épít, amelynek jelen írás szempontjából egyik legfontosabb állítása az, hogy a politikai alrendszernek nincs kitüntetett szerepe a társadalmi cselekvések szabályozásában. Ez az állítás persze Carl Schmitt vonatkozásában nyeri el értelmét, hiszen Luhmann egész elméletét tulajdonképpen Schmitt-tel vitatkozva dolgozta ki: míg Schmitt azt állította, hogy a különböző életterületek konfliktusai politikai (és ezáltal szó szerinti értelemben vett egzisztenciális) konfliktussá válhatnak, ha azok kellőképpen intenzívek, addig Luhmann szerint a modern, funkcionálisan differenciált társadalmakban egyetlen alrendszer sem képes arra, hogy teljes mértékben dominálja a társadalom működését. Ráadásul míg Schmitt diagnózisából az a normatív tézis is kiolvasható, hogy a politikai küzdelmek állandó semlegesítődése (azaz tulajdonképpeni eltakarása) és látszólagos elkerülése (valójában más életterületekre való transzponálása) komoly probléma, addig Luhmann szerint normatív értelemben éppen az lehet a probléma, ha a társadalom egyik alrendszere ráerőlteti a maga logikáját és kommunikatív stratégiáját a társadalom másik logikával és bináris kódrendszerével működő alrendszerére (gazdaság, vallás, oktatás, jogrendszer, sport etc.). Ezek a társadalmi alrendszerek önszabályozó rendszerek, sajátos racionalitással és sajátos kommunikációs eszközökkel: a politikai alrendszert a hatalom, a gazdasági alrendszert a pénz, az oktatási/tudományos alrendszert a tudás, a jogi alrendszert pedig a legalitás bináris logikája járja át. Bár egymástól nem elszigeteltek ezek az alrendszerek (a strukturális kapcsolódás kifejezés éppen arra utal, hogy hatnak egymásra), ugyanakkor Luhmann szerint sem leíró, sem pedig normatív értelemben nem állja meg a helyét a társadalom politikai alrendszerének primátusa a többi alrendszer felett.
A társadalmi alkotmányosság teubneri elképzelése tehát Luhmann elméletének premisszáit elfogadva nemcsak az államközpontú alkotmányosságot érő kihívások leírását kívánja megadni, hanem normatív elméletként kifejezetten azt állítja, hogy a 21. században már nem is kell az alkotmányosságot az államhoz kötünk. Az egyes társadalmi alrendszerek privát szereplői saját alkotmányt hoznak létre, mégpedig egyre inkább transznacionális módon, globális szabályrendszert alkotva, a társadalmi alkotmányosság célja pedig az, hogy olyan normatív elvárásokat fogalmazzon meg, amelyeket aztán ezeken a privát szereplőkön lehet számonkérni. A nemzetállamok alkotmányossága csak az utóbbi kétszáz évben vált dominánssá a társadalmi alrendszerek szabályozásában, a 21. században pedig ismételten csak az egyik társadalmi alrendszer szabályozórendszerévé degradálódik, miközben manapság már számos más társadalmi alrendszer privát alkotmánya szabályozza a társadalom tagjainak az életét. A globalizációnak köszönhetően a pénz, a tudás vagy éppen az információ felett rendelkező privát szervezetek az államoktól (és alkotmányuktól) függetlenül szervezik meg saját és a tevékenységük által érintettek életét – sajátos társadalmi alkotmányok (szabályrendszerek) elfogadása révén.
Hogy miért is kell ezeket az szabályrendszereket alkotmánynak nevezni, azaz mitől alkotmány egy alkotmány, az kétségkívül az egyik fogas kérdés, amelyre a társadalmi alkotmányosság elmélete inkább felemás választ ad: formális kritérium (joghierarchia) nincs, ugyanakkor a nézet képviselői szerint akkor alkotmányosítódik egy normatív szabályrendszer, ha konstitutív és egyben korlátozó funkciót is betölt a szabályrendszer működtetői vonatkozásában, létrehoz megfelelő arénákat, folyamatokat és struktúrákat a szabályrendszer elfogadására és betartatására. A társadalmi alkotmányosság elsődleges célja Teubner szerint éppen ez utóbbira vonatkozik: az egyes alrendszerek önkorlátozó mechanizmusainak kidolgozása és monitorozása lenne a társadalmi alkotmányosság jelenségét előmozdítani igyekvő jogászok legfontosabb feladata. Az alkotmányjogászi közösség kontrollja, illetve a soft law eszközén kívül a (nemzetközi magánjog mintáira építve) különféle bíróságoknak (akár választott bíróságoknak) szánnak kitüntetett szerepet a társadalmi alkotmányosság képviselői az önkorlátozás megfelelő szinten tartására.
Két kínzó kérdés persze akad azért ennek kapcsán: egyrészt az, hogy végső soron ezek az intézmények honnan nyerik demokratikus legitimitásukat; másrészt pedig az, hogy ha a soft law eszközei nem bizonyulnak elegendőnek, akkor vajon hogyan lehet kikényszeríteni az amúgy demokratikus legitimációval nem rendelkező szabályokat? A demokratikus berendezkedésű államokkal ellentétben ugyanis a privát szervezetek szabályai nem rendelkeznek megfelelő pedigrével, ráadásul az állami szabályrendszerekkel szemben a privát soft law elemeinek kikényszeríthetősége is ugyancsak kérdéses.
Pócza Kálmán
Tudományos főmunkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet