RECENZIÓ ‒ Közhelyszámba menő kijelentés, hogy a technológiai innovációk megváltoztatják mindennapi életünket. Meglepőbbnek tűnhet viszont az a gondolat, hogy a gondolkodásunkat is megváltoztatják.
A Társadalmi szempontból bomlasztó hatású technológiák etikája (Ethics of Socially Disruptive Technologies – and Introduction. Open Book Publishers, 2023) című, frissen megjelent tanulmánykötet szerzői ennek a jelenségnek igyekeznek, ha nem is a végére járni, de legalább bizonyos példáit lajstromba venni. A könyv legfőbb tanulsága az, hogy a technológiai fejlődés miatt időről időre olyan, igencsak alapvetőnek tűnő fogalmainknak az értelmét is újra kell gondolnunk, mint amilyenek az élet és a halál, a politikum és a magánszféra vagy a technológia és a természet.
A kötet hat különálló tanulmány révén igyekszik megvilágítani a technológiáknak a címben szereplő, bomlasztó hatását. Fontos azonban már az elején leszögeznünk, hogy a fent nevezett „bomlasztó hatást” értéksemleges értelemben használják a szerzők: maga a kifejezés Clayton Christensentől származik, aki a széles körben nagy hatást kifejtő technológiai újításokra alkalmazta azt. Míg a híres T-modellt megelőző autók például kétségtelenül forradalmi (discontinuous) újításnak számítottak szerinte, költséges mivoltuk, és az ebből fakadó szűkkörű alkalmazhatóságuk miatt azonban legfeljebb csekély társadalmi hatást voltak képesek kifejteni, vagyis nem váltak bomlasztó (disruptive) hatásúvá (The Innovator’s Dilemma 1997, xviii). Mint azt a kötet bevezetőjében is olvashatjuk, „társadalmi felbomlások alatt olyan változásokat értünk, amelyek azáltal akadályozzák meg az emberi társadalom (legtágabb értelemben vett) fontos jellemzőinek változás nélkül való továbböröklődését, hogy zavart vagy felfordulást generálnak” (3), és amelyekből fakadóan „az élet nem haladhat többé a szokásos medrében, hanem egycsapásra olyan törés következik be, amely jelentős társadalmi, intézményi, egzisztenciális vagy etikai kihívásokat idéz elő” (16).
Az egész meglátás egyébként olyannyira hasonlóságot mutat Joseph Schumpeter „kreatív pusztítás”-elméletével, hogy azt már-már az utóbbi egyszerű továbbgondolásának is tekinthetnénk. Mindezek fényében pedig legalábbis különösnek mondható, hogy Schumpeter neve egyszer sem fordul elő a kötetben (jóllehet, már Christensen sem hivatkozott rá).
De ettől még nem feltétlenül muszáj egyből a sublótba is hajítanunk a könyvet! A kötet négy különböző jelenség, a közösségi médiumok, a MI-alapú rendszerek, a klímamérnökség és a mesterséges szövettenyésztés jelenségeit járja körül, de témaválasztásai mellett már-már poroszosan szigorú felépítése is az erényei közé sorolható. Az egyes fejezeteknek ugyanis mindegyike egyazon struktúra szerint építkezik: egy adott technológiai újdonság bemutatását követően térnek rá annak tárgyalására, hogy az adott jelenség milyen bomlasztó hatással bír az emberi társadalmakra nézve, majd ezután érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy ezek a változások miként és milyen mértékben kényszeríthetnek minket a róluk alkotott fogalmaink újragondolására. Az egyes szakaszok végén pedig a szerzők javaslatokat fogalmaznak meg e bomlasztó hatások megfelelő mederbe csatornázására vonatkozóan.
Ami az egyes problémák bemutatását és társadalmi hatásait illeti, többnyire a kötet oldalain is csak közismert példákkal találkozhatunk: olyanokkal, mint hogy a közösségi médiumok képesek politikai magatartásunk befolyásolására, hogy az MI-alapú döntéshozó rendszerek felelősségre vonása annak dacára sem tűnik jelen pillanatban még lehetségesnek, hogy ezek nem működnek (és nem is működhetnek) csalhatatlan pontossággal, hogy a klímamérnökség (vagyis a Föld éghajlatába való szándékos emberi beavatkozás) maga után vonhat bizonyos nem kívánt következményeket is, vagy hogy emberi magzatoknak mesterséges méhekben való nevelése, és tulajdonságainak esetleges megváltoztatása szükségképpen morális kérdéseket is felvet.
A fentieknél ezért jóval érdekesebbek a kötetnek azok a részei, melyek a minket körülvevő világ mesterséges megváltoztatása helyett a világról való gondolkodásunk megváltoz(tat)ásával foglalkoznak. „[A] technológiák – mint olvashatjuk – nem csak a viselkedésünket módosítják. A gondolkodásmódunkat is megváltoztathatják azáltal, hogy megkérdőjelezik mindazon fogalmainkat, valamint világlátásunknak mindazon módjait, amelyeket mindezidáig természetesnek tartottunk” (13).
A szerzők három olyan fogalomalkotási, fogalommódosulási jelenséget azonosítanak, melyek napjainkban is tetten érhetők. (1) Majdhogynem mindennapos dolog ugyanis, hogy gépekkel szemben is emberekhez hasonló módon viselkedünk: haragot érzünk például, ha egy keresőmotor nem a megfelelő eredményeket dobja ki nekünk, de szélsőséges esetekben akár még azon is felháborodhatunk, ha valaki illetlenül beszél egy gépi hangasszisztenssel. Mivel ezek a spontán reakcióink legtöbbször a magunk számára is nehezen értelmezhetők, vagyis nem nagyon tudjuk szavakba önteni, hogy miért is reagálunk így ezekre az esetekre, a fenti jelenséget fogalmi hézagnak (conceptual gap) keresztelték el a szerzők. Lehet, hogy tudat alatt már most is „személyiséget”, vagy önálló „cselekvőképességet” tulajdonítunk gépeknek? Ha igen, akkor meglehet, hogy a „személyiség” vagy „cselekvőképesség” fogalmait kell alaposan újragondolnunk, mivel azok – ellentétben azzal, amit eddig hittünk róluk – lehet, hogy mégsem csak emberekre alkalmazhatók. (2) Ezen kívül azt is könnyen megfigyelhetjük, hogy mindezidáig egyértelműnek hitt fogalmaink összemosódnak egymással (conceptual overlap). Ilyenek például a „természetessel” és a „mesterségessel” kapcsolatos értelmezéseink: ha például a természetet egyre nagyobb mértékben vagyunk képesek mesterségesen manipulálni (micsoda fogalmi önellentmondásnak tűnik, pedig lehetséges immár!), akkor meglehet, hogy a természetesről és mesterségesről alkotott fogalmaink például nem alkalmasak többé világunk értelmezésére. (3) Végezetül pedig az utóbbi ellenpárjaként az úgynevezett fogalmi elmosódások (conceptual misalignment) példáit sorolják a szerzők, úgy mint a félautomata drónoknak vagy önvezető autóknak azokat az eseteit, amikor is elmosódottan látszik csupán, hogy ezeknek döntéshozó gépeknek a cselekedeteiért ki is a felelős: tervezőik, vagy pedig ők maguk.
A kötet egyik különösen érdekes fejezete (A közösségi média és a demokrácia) is az utóbb említett fogalmi elmosódások egyik paradigmatikus eseteként értelmezi azt a folyamatot, aminek révén egyre homályosabbakká válnak a „privát szféra”, a „politikum” és a „nyilvános tér” egymáshoz képesti viszonyai. Míg ugyanis álmunkból felkeltve azt mondanánk, hogy a „privát szféra” és a „politikum” egymással szemben meghatározható fogalmak, a közösségi médiumoknak már a puszta léte miatt is árnyalni kényszerülünk ezt a képünket (mivel magánszemélyekként nyilvános véleményformálókként léphetünk fel ezeken a felületeken, ami pedig oly módon hathat vissza magánemberi viszonyainkra, hogy rokon-, vagy ellenszenvet generálhat irántunk környezetünk tagjaiban, tehát politikai alapon képes polarizálni magánjellegű közösségeinket is). De mivel az efféle platformokon folytatott eszmecsere nem feltétlenül, vagy nem kizárólag egy bizonyos politikai közösség tagjai között megy végbe, ezért a nyilvános tér (ami ez esetben a közösségi médium által létrehozott platform), és a politikai közösség határai is egyre kevésbé esnek egybe.
Ahogy ebben a fejezetben, úgy a többiben is lényegesen több kérdést fogalmaznak meg a szerzők, mint amennyit megválaszolnak. Ez azonban már csak azért sem baj, mert a kötet így is képes ráirányítani figyelmünket arra, hogy bevett fogalmaink meghatározásait fenntartásokkal kezeljük, illetve fogódzót kínál ezeknek termékeny újragondolására is.
Smrcz Ádám
tudományos segédmunkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet