RECENZIÓ ‒ A magyar származású holland történész, Kees Teszelszky angol nyelvű monográfiájában a magyar Szent Korona-eszme kora újkori hátterének új szempontú bemutatására tett vitatható sikerű kísérletet.
„Nationalism arises from the lack of knowledge about one’s own culture.” Kees Teszelszky, a magyar felmenőkkel rendelkező holland történész, meglehetősen posztmodern gesztussal, ezt a 2006-ból származó, szintén a magyar koronáról, holland nyelven írt doktori disszertációjából származó önidézetet illesztette mottóként, 2023-ban angol nyelven publikált monográfiájának élére. Könyvének jelentős része valóban a nemzet, nacionalizmus és nemzeti identitás kora újkori magyar politikai tradícióban értelmezhető fogalmaival foglalkozik, ám kizárólagos fókuszában a Szent Korona eszméje, ennek különböző kora újkori irodalmi alakzatai és politikai felhasználása állnak, amelyeknek, Eckhart Ferencre támaszkodó kiindulópontja szerint, vajmi kevés közük van a 19‒20. században feltalált és egyfajta állami ideológiaként alkalmazott Szent Korona-tanhoz, ám amelyek a korszak, vagyis a 17. század „nemzeti identitását” igenis meghatározták. Az idézőjel nem véletlen. Teszelszky a nemzet és identitás fogalmait (saját bevallása szerint) a kora újkorral kapcsolatosan kizárólag politikai értelemben használja, olyannyira, hogy a középkori (1526 előtti) magyar közjogi méltóságokat is következetesen „nemzetinek” nevezi. Az olvasó ennek ellenére zavart érez: részben nehezen tud elvonatkoztatni a szó modern kori, etnikai-kulturális értelmétől (különösen, ha ez rendszeresen az identitással kerül egy szókapcsolatba), részint pedig a könyv adós marad a válasszal arra, hogy a magyar királyi korona politikai irodalomban és történetírásban használt egységesítő szimbóluma miként válhatott a kora újkorban identitásképző és egyéni szinten is interiorizálható elemmé, ha a politikai egység (vagyis az egykori középkori Magyar Királyság területét teljes egészében magában foglaló állam) valójában nem létezett és így a korona „nemzeti” szimbólumként legfeljebb e megszűnt és részekre szakadt ország restaurálására irányuló elvi igényt, vagy kívánságot fejezhetett ki. Ráadásul, mivel a monográfiában szoros olvasással elemzett szövegek és szerzőik között Teszelszky következetesen megtartja a posztmodern három lépést is, arra sem kapunk választ, hogy a vagy csupán szócsőnek, vagy tehetséges ideológusoknak tekintett szerzők vajon mit is gondoltak az általuk leírtakról, volt-e valamilyen közösség-tudatuk, amely hiányzó reflexió a „nemzeti” identitás általános fogalomként időről időre történő felemlegetése mellett megint csak zavaró.
Ez nem jelenti azt persze, hogy az identitás fogalmát akár a „nemzeti” jelzővel együtt, a kora újkori körülmények között ne lehetne használni. Sőt, az a véleményünk, hogy a teljesen reflektálatlan, politikai és kulturális értelmű kettős használat már a korszakra is jellemző, és ez (legalábbis a kora újkori Magyarországon) így is volt természetes: a középkori állami keretek török kori szétesésével ugyanis a nemzet (natio, gens ‒ bár ezek sem teljesen ugyanazt jelentik) fogalma fejezhette ki leginkább az összetartozás tudatát, különösen azután, hogy a közjogi egység a török kiűzésével sem állt helyre a 17. század végén. Mindez viszont a másik oldalról azt is jelenti, hogy a politikai valóság és a politikai ideológia egyáltalán nem fedték egymást a kora újkori, állami létét vesztett Magyarországon, sőt: a kettő eltávolodása éppen a korona-kultusz feltalálásával egyidőben indult meg. Ez az ideológiai invenció tehát Teszelszky könyvének fő témája, amelynek kifejtése során azonban a történeti valóság és a politikai mítosz között tátongó szakadékot teljességgel ignorálja.
A magyar királyi felségjelvény köré ugyanis az idők során lassan épült fel a Szent Korona elvont fogalma, amely politikai szimbólumként a középkor végétől kezdve előbb a Magyar Királyság rendjeinek olykor a királlyal szemben is képviselt közjogi egységét testesítette meg, majd a 17. század elejétől kezdve az addigra három részre szakadt és az Oszmán Birodalom által részben elfoglalt egykori ország továbbra is fenntartott elvi egységének lett a legmarkánsabb politikai, majd szinte vallásos manifesztuma, legfőképpen annak az egyszerű ténynek köszönhetően, hogy maga a fizikai tárgy, tehát a középkori magyar uralkodói jelvény 1608-ban, több évtizedes távollét után véglegesen visszatért az országba. Teszelszky annak a folyamatnak próbál úttörő módon a nyomába eredni, hogy a Bocskai-felkeléstől kezdődően (1604) nagyjából a 17. század közepéig hogyan vált a Szent Korona szimbóluma a bécsi udvar és a magyarországi (értsd: a kifli formájúra zsugorodott Magyar Királyság-beli) politikai elit közti kommunikációban az egyik kulcsfogalommá: miért vette egyáltalán elő az udvar ellen felkelő, majd azzal békét kötő, Bocskai István körül csoportosuló humanista és politikai elit (Berger Illés, Bocatius János, illetve az elsődleges agytrösztnek tartott Illésházy István nádor) és hogyan használták fel politikai üzenetük közvetítésére; hogyan és milyen módosulásokkal vette át rögtön ezután a Magyar Korona fogalmát saját kommunikációjában 1608-ban a Magyar Királyság-beli politikai elittel kiegyező II. Mátyás, azzal egyidőben, hogy bátyját, I. Rudolfot a magyar és cseh trónról lemondatta; hogyan lett ezután a megszemélyesített Sacra Corona a magyar történelem isteni tulajdonságokkal felvértezett, kizárólagos aktora a koronaőr Révay Péter a koronáról szóló, 1613-ban megjelent Commentariusában; végül pedig a Révaynál lefektetett alapokra építve hogyan vált az államalapító király, Szent István legendája szerint angyali eredetű korona valóban szentté még mindig a 17. századi katolikus történeti narratívában?
Bár ez így összefoglalva logikus fejlődési ívnek tűnik, valójában egy ennél jóval széttartóbb és jelentős lyukaktól sem mentes történetről van szó, amiben még a témában járatos magyar olvasó is nehezen igazodik el. Azt pedig már elképzelni is nehéz, hogy egy átlagos nemzetközi olvasó, akinek kevés háttérismerete van Magyarország és Erdély kora újkori történelméről, hogyan tudná feldolgozni a sűrűn szedett, szövegközi illusztrációkat nélkülöző 350 oldalt, amelyhez még 50 oldal bibliográfia és mutató is tartozik. Az invenció elismerése mellett tehát joggal illetheti általában kritika a kötet koncepcióját és struktúráját – retorikai fogalommal élve a dispositiót és elocutiót – annak elismerése mellett, hogy Teszelszky valóban rengeteg olyan forrással dolgozik, amelyek még a szakemberek előtt is alig ismertek, akik tehát a kötet tekintélyes forrás- és irodalomjegyzékét biztosan még sokáig hasznosítani tudják majd. Teszelszky ráadásul többségében olyan szövegeket dolgoz fel, amelyek 1. vagy máig kéziratban maradtak és az eredeti levéltári lelőhelyükön tanulmányozhatóak; 2. vagy kéziratban voltak, de modern kiadásuk nincs, és a szöveghagyományuk sem biztos; 3. vagy csupán kora újkori nyomtatott kiadásból ismertek. Az ellenőrizhetőséget viszont mindenképpen rontja, hogy a források szövegeit többnyire bőséges parafrázisban vagy fordításban közli a szerző, amelyhez az eredeti (rendszerint latin, elvétve német vagy magyar) nyelvű szövegváltozatot csak ritkán kapja meg az olvasó. Hogy mindez aztán milyen további szövegkritikai problémákat generál, arra még visszatérünk.
A politikai irodalom a 17. század első felében még európai mércével mérve is észrevehető méretűvé duzzadt Magyarországon és Erdélyben ‒ köszönhetően a Bocskai-felkelésnek (1604‒1606), majd pedig Bethlen Gábor erdélyi fejedelemségének (1613‒1629). E korpusz modern, kritikai igényű feldolgozása azonban még korántsem mondható teljesnek, bár éppen az utóbbi évtizedben biztató fejlemények azért történtek. A szerző ennek ellenére kísérletet sem tesz arra, hogy bármiféle átfogó képet próbáljon adni bármilyen kontextusról, amely akár a korszak politikai irodalmát, vagy legalább a köztörténeti (nemzetközi olvasó számára feltehetően kevéssé ismert) hátteret megvilágítaná. Ennek részben elvi, részben filológiai okai vannak. Az elvi ok az, hogy Teszelszky valóban kizárólag a koronára és a koronáról szóló diskurzusra koncentrál az 1604 és 1665 között keletkezett, kéziratban maradt vagy nyomtatott politikai és történeti irodalomban, semmilyen más forrás, vagy külső szempont nem kerül bemutatásra, amivel akarva-akaratlan a magyar közjogi fikció magábanvalóságának és különlegességének modern kori (lényegében máig élő) mítoszát erősíti.
A kontextus hiánya, sőt a szerkezeti aránytalanságoktól sem mentes argumentáció másik fő oka egy egyszerű filológiai tény, amelyre a szerző elmulasztja figyelmeztetni az olvasót: a monográfia mintegy kétharmada szó szerinti fordítása Teszelszky még 2009-ben magyarul megjelent Az ismeretlen korona című könyvének, amelynek az alapstruktúrájába illeszt egy az eredetihez képest némileg átírt bevezetést, illetve a 2014-ben Tóth Gergellyel közösen publikált Bocskai-kori szatirikus dialógusról (Johannes Bocatius: Hungaroteutomachia) szóló részfejezetet, amelyek eredetileg (feltehetően) szintén magyarul íródtak, a könyv címlapján ugyanis fordítóként a Magyarországon élő, magyar‒angol fordítóként jegyzett Bernard Adams van feltüntetve. Ennél is nagyobb csavar a történetben, ha az ember a kezébe veszi az irodalomjegyzékben egyébként fel sem tüntetett magyar nyelvű monográfiát, amely címlapja, illetve a neves és azóta elhunyt történészprofesszor, R. Várkonyi Ágnes által írt bevezetése szerint is, nem más, mint a szerző már fent idézett, 2006-ban holland nyelven megjelent doktori disszertációjának (De sacra corona regni Hungariae – De kroon van Hongarije en de ontwikkeling van vroegmoderne nationale identiteit 1572–1665) magyar nyelvre történt átültetése. Vagyis, akárhogy csűrjük csavarjuk, a 2023-ban megjelent könyv nagy részben egy eredetileg 2006-ban holland nyelven megjelent doktori értekezés 2009-ben megjelent magyar fordításának az angol nyelvű változata. E háromszoros nyelvi és szerzői szűrő (hiszen a 2009-es magyar fordítást is egy professzionális műfordító, Trostovszky Gabriella jegyzi) a végső változat érthetőségét egyértelműen rontja, amelyen az sem segít, hogy feltehetően a szerző vagy más lektor sem nézte át kellő alapossággal az angol változatot. Vagy ha átnézték, akkor megint csak valamiféle, a szerzőt és művet egymástól eltávolító posztmodern fricskának kell tartanunk pl. a következő, lábjegyzetben hagyott fordítói kommentárt (186. lap, 90. lábjegyzet): „Translator’s comment: I have tried to edit the following passage to make clear that an unknown author is writing on behalf of Mathias. The text vacillates on this point, and it sometimes seems that Matthias is writing personally.”
A kérdéses szöveghely a korszak egyik legfontosabb politikai manifesztumára vonatkozik, Mátyás főherceg 1608 áprilisában írt deklarációjára, amelyben az őt és a magyar országgyűlést felségárulással vádoló bátyja, Rudolf császár vádjaira válaszol, közvetlenül az elhíresült Bruderzwist előtt. Az irat megfogalmazója nyilvánvalóan nem Mátyás, de az is egyértelmű, hogy a rendek és a bátyja leváltására készülő főherceg közös álláspontja kerül itt kifejtésre. A bizonytalanságot okozó (egyébként rövid) szöveghelyet eredeti megfogalmazásában nem közli a szöveg, pedig ezzel alighanem megkönnyítette volna a fordító (és az olvasó) dolgát. A lábjegyzetekből viszont az is kiderül, hogy még ha közölte volna az eredeti szöveghelyet, akkor is komoly filológiai problémák maradtak volna elvarratlanul: a Kurzer Bericht néven ismert iratnak ugyanis mindössze két 19. századi, az eredeti okmányhoz csatolt függelékek nélküli kiadása ismert, és az sem világos, hogy e két kiadás vajon különböző szövegvariánsokat őrzött-e meg. Ezen rövid példán keresztül is jól látszik tehát az az alapvető filológiai bizonytalanság, amellyel a szerzőnek sok esetben meg kellett volna küzdenie a szövegek értelmezése előtt, ám amelyeket többnyire egyszerűen figyelmen kívül hagyott. A hármas fordítás és az ebből fakadóan megnövekedett hermeneutikai homály pedig, ahogyan fent megállapítottuk, ezt az eleve meglévő forráskritikai problémát csak tovább rontotta.
A 2009 és 2023 között eltelt tizennégy év a korszak történetének és politikai irodalmának kutatásában komoly eredményeket produkált; ezek nagyrészben be lettek építve az irodalomjegyzékbe, a főszövegbe azonban csak elvétve. Említettük, hogy a 2009-es monográfia szerkezetébe Teszelszky beillesztette a 2014-ben publikált Bocatius-mű tárgyalását, ezt sem sikerül azonban szervessé tennie. Johannes Bocatius (1569‒1621), a Bocskait, majd Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet is szolgáló, eredetileg sziléziai származású kassai bíró, diplomata, történetíró és költő sajátosan színes figurája a korszaknak, rendes életrajzot ennek ellenére nem találunk róla a könyvben, hanem csupán két művének, a fent már említett dialógusnak, valamint a Bocskai fejedelemmé választásának és a török által neki készíttetett korona átvételéről szóló tudósításnak részletes elemzését illeszti be Teszelszky a monográfiába. Az életrajz hiánya annál is inkább zavaró, mert Bocatiust (jelentőségének megfelelően) már igen korán, a bevezető fejezetekben emlegeti, anélkül azonban, hogy az átlagosan tájékozatlan olvasót bármiféle információval kisegítené a szerző kilétét illetően.
Révay Péter (1568‒1622) koronaőr, akinek rövid, 1613-ban megjelent Commentariusa a 2009-es magyar monográfiának is az egyik súlypontja, természetesen életrajzzal együtt szerepel az angol változatban is. Az ő esetében viszont Teszelszky – bár az irodalomjegyzékben és egy rövid utalás erejéig a főszövegben is hivatkozza – már eltekint attól, hogy a 2021-ben két kötetes kritikai kiadásban, bőséges jegyzetapparátussal (és egyébként az angol monográfiához előszót író Tóth Gergely és társai által) kiadott De Monarchia Sacrae Coronae Hungariae bármilyen rövid elemzésére is vállalkozzon (ld. egy korábbi recenciót). Ezzel ugyanis nyilvánvalóan be kellett volna emelnie a teljes Bethlen Gábor-problematikát a monográfia argumentációjába, illetve azt is konstatálnia kellett volna, hogy 1620 körül a politikai diskurzus már jóval kevésbé a korona körül forgott. Bethlen 1618‒1626 között három hadjáratot vezetett a királyi Magyarország területére, 1620-ban Magyarország királyává választották, 1619 és 1621 között a koronát is megszerezte, amelyet koronaőrként ráadásul Révay Péter is elkísért különböző magyarországi őrzési helyeire (Zólyom, illetve Ecsed). Ekkor, élete utolsó éveiben írta tehát Révay a Monarchiát, amely korábbi művének, a koronáról írt, Teszelszky által bőven elemzett Commentariusnak egy alaposan kibővített és feljavított változata volt; egy olyan, neosztoikus politikai intelmekkel teleszórt országtörténet, amelyben a fókusz viszont immáron nem a koronára, hanem a Magyar Királyság történetére helyeződött. 1659-es kiadását pedig ugyanaz a Teszelszky által is emlegetett Nádasdy Ferenc (Révay unokája) finanszírozta, aki 1664-ben a magyar fejedelmek, királyok és hadvezérek portréinak első metszetgyűjteményét is kiadatta, és akit az I. Lipót császár ellen szőtt összeesküvés miatt 1671-ben Bécsben kivégeztek. De nem csupán ez a másik Révay-mű jelent egy olyan kardinális pontot, amely Teszelszky (mint a fentiekből kiderült) eleve nehezen értelmezhető és bizonytalan narratíváját megboríthatta volna, és ezzel elérkeztünk a kritika egy félmondatban már említett, utolsó részéhez.
A korábbi kutatási eredmények újrahasznosítása és újrafordítása, valamint a forrás-szövegek alapvető bizonytalansága mellett két további szempontra szeretném itt még felhívni a figyelmet. Az egyik, általános pont, hogy az egyetlen politikai szimbólumra koncentrált argumentáció valójában elfedi azt a jóval gazdagabb magyar politikai, történeti és irodalmi kontextust, amiben a Teszelszky által elemzett szövegek ténylegesen értelmezhetők lennének; ennek eredménye pedig csak mitizálás és a Szent Korona körüli további ködösítés lehet csupán, ami elnézve a magyarországi autók hátulján még mindig sűrűn feltűnő, ún. Nagy-Magyarország matricákat, régi latin mondással élve, olyan, mintha fát hordanánk az erdőbe.
A részletesebb magyarországi és erdélyi irodalmi és politikai kontextus felrajzolása mellett a másik nagyon hiányzó szempont a nemzetközi háttéré, elsősorban is a Magyarország és a Német-római Birodalom közötti kapcsolat kifejtése. Egyértelmű ugyanis, és erre még Teszelszky is utal a könyvben, hogy a magyar korona körüli politikai diskurzus azután erősödött fel, hogy Rudolf császár 1602-ben elkészítette saját császári koronáját, amely a Birodalom cseh, magyar és német részeinek megbonthatatlan egységét lett volna hivatott reprezentálni és amely megjelenésében is lényegében ötvözte Nagy Károly, Szent Vencel és Szent István koronáját. A Rudolf által képviselt császári univerzalizmussal egyre inkább szembe helyezkedő magyar szeparatizmus ekkor találta meg az akkor már évtizedek óta a császári kincstárban letétbe helyezett magyar koronában a saját, Rudolf új koronájánál természetesen jóval ősibbnek és szentebbnek tekintett politikai szimbólumát, 1608-ra pedig elérte, hogy a magyar korona visszakerüljön Magyarországra, amellyel szimbolikusan az ország alkotmányos különállása is megerősítést nyert. Jogos kérdés lehet ugyanakkor, hogy az ugyanekkor (1608-ban) a magyar és cseh trónról lemondatott Rudolf egységesítő törekvéseiben az új császári korona, mint politikai szimbólum köré a magyarhoz hasonló ideológia felépült-e, van-e ennek bármilyen szövegszerű nyoma, és ha van, megállapítható-e bármilyen kapcsolat a kettő között? Illetve, ugyanígy a Vencel-korona körül a kortárs cseh politikai és történeti irodalomban milyen diskurzus jött létre és ez a császári és a magyarországi politikai ideológiával milyen viszonyban állt? Teszelszky ezeket kérdéseket nem is említi, pedig ebben a kontextusban lehetett volna ténylegesen megállapítani a Szent Korona körüli kora újkori politikai ideológia európai helyét és jelentőségét.
Mindezek fényében továbbra is nyitott kérdés tehát, hogy a korona-mítosz ténylegesen milyen identitást képviselt (ha egyáltalán) a kora újkori Magyarországon, s nem lehet-e, hogy csupán egymással versengő politikai reprezentációkról beszélhetünk, amelyek a korona barokk emblémája köré csoportosultak egy adott történelmi pillanatban, és határozták meg alapvető módon a korszak politikai kommunikációját? Felületes kutatás után is jól látszik ugyanis, hogy a korszak politikai-etikai irodalmában a korona eleve egy nagyon korszerű és divatos gyűjtő-allegória volt: anyagát, formáját, különböző drágaköveit az ideális uralkodó erényeivel helyettesítették be, nem csupán a könyvben éppen csak megemlített Lackner Kristóf (1571‒1631) soproni polgármester címében a magyar koronáról szóló, de a valóságtól teljesen elrugaszkodott (és emiatt a kutatásban meglehetősen elhanyagolt) Emblematica descriptiójában (1615), hanem más művekben is: pl. az 1613-ban (Révay Commentariusával egyidőben) az 1612-ben császárrá koronázott Mátyást köszöntő neolatin versgyűjteményben (Corona imperialis, Nürnberg, 1613), vagy a tizenötéves háborúban Erdélyben és Magyarországon tevékenykedő Ciro Spontoni (1552‒1612) olasz nyelven írt fejedelemtükrében (La corona del principe, Verona, 1590). Utóbbi mű feltehetően Lackner művéhez szolgálhatott fő mintaként, de nem kizárt, hogy Révayra is hathatott. A magyar és nemzetközi politikai kontextus mellett tehát, az itt éppen csak felvillantott irodalmi kontextus hiányát szintén regisztrálhatjuk.
Petneházi Gábor
tudományos főmunkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet