RECENZIÓ ‒ A neves amerikai marxista közgazdász Richard D. Wolff legújabb könyvében a kapitalizmus lényegének értelmezésére és lehetséges alternatívák felmutatására tesz kísérletet.
Az 1942-es születésű Richard D. Wolff, a Massachusetts-i Egyetem (Amherst) emeritus közgazdászprofesszora, a New York-i New School University vendégprofesszora újabb műveiben napjaink globális gazdasági válságának okait és lehetséges megoldásait próbálja feltárni. A Holokauszt elől az Egyesült Államokba menekült zsidó származású szülők gyermeke, tanulmányait a legrangosabb amerikai egyetemeken (Harvard, Stanford, és Yale) végezte, munkásságának középpontjában a marxizmus elméleti kereteinek újragondolása és továbbfejlesztése áll a gazdasági és társadalmi viszonyok, valamint a nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában. Televízió- és rádióműsorok gyakori szereplője, a nyomtatott és online médiában egyaránt rendszeresen publikál. Társalapítója a Democracy at Work elnevezésű nonprofit szervezetnek, mely a munkahelyi demokrácia gyakorlati megvalósítását tűzte zászlajára.
2024-ben közzétett Understanding Capitalism (Megérteni a kapitalizmust) című legújabb könyvében napjaink kapitalizmusának értelmezését jelölte meg a mű céljaként. A bevezető fejezetben Wolff leszögezi, hogy a kapitalizmus meghatározása amióta csak létezik, mindig vitákat váltott ki. Megállapítása szerint egyre nyilvánvalóbb, hogy a kapitalista berendezkedés válságban van, azonban a válság okainak megértéséhez, és a lehetséges megoldások számbavételéhez elengedhetetlenül szükség van bizonyos közgazdasági alapismeretekre, melyekkel viszont nem mindenki rendelkezik. A könyv éppen ezért közérthető formában íródott, és a szerző szándéka szerint mindenkinek hasznos és elgondolkodtató olvasmány lehet: „azoknak, akik szeretik a kapitalizmust, azoknak, akik nem, és azoknak is, akik ezt még nem döntötték el.” (16.)
Az utóbbi öt évszázad során a kapitalizmus napjaink valóban globális rendszerévé fejlődött. Sokan ünnepelték, és sokan bírálták. Wolff szerint a kapitalizmus világméretű sikere ellenére aligha kerülheti el, hogy az emberiség által korábban kipróbált gazdasági rendszerek, a rabszolgatartás és a feudalizmus sorsára jusson, ugyanis a jelenlegi gazdasági szisztéma „a legtöbb embert elnyomja, kevesek érdekében.” (17.) Meggyőződése szerint az emberiség képes lenne jobban teljesíteni, mint amire a fennálló viszonyok között lehetősége nyílik, és napjaink válságainak eredményes kezeléséhez is a kapitalizmus helyes megértésén keresztül vezethet út.
Wolff a kapitalizmus lényegét a munkaadók és a munkavállalók közötti szerződéses viszonyra vezeti vissza, utóbbiak saját munkaerejüket adják bérbe az előbbiektől kapott fizetésért cserébe. A munkaadók birtokolják a munkaeszközöket, és ők szervezik meg a munkafolyamatokat is. A termelési folyamat végeredményeként létrejövő áruk is automatikusan a munkaadók tulajdonába kerülnek, és a piacgazdaság keretei között cserélnek gazdát. A kapitalizmust ez a munkaadók és munkavállalók közötti szerződéses viszony különbözteti meg lényegileg más termelési módozatoktól, azonban más vonatkozásban hasonló azokhoz, mert a kapitalizmusban is egy kisebbség dönt a termelési folyamatokról.
Wolff határozottan elutasítja a kapitalizmust a demokráciával azonosító nézeteket. Álláspontja szerint a kettő kizárja egymást, mivel a munkaadó/munkavállaló viszony lényegét tekintve tekintélyelvű, a demokrácia ki van zárva a munkahelyekről. A tőkés vállalatok irányítói királyokhoz hasonló hatalmat gyakorolnak, nem tartozva elszámolással a beosztottaik felé. A politikai rendszer is tükrözi ezt, hiszen a magukat demokratikusnak nevező intézményeket is a munkaadók uralják és tekintélyelvű módon működtetik. A gazdasági elit finanszírozza a politikai pártokat, jelölteket és kampányokat, megakadályozva a munkavállalókból álló többség akaratának érvényesülését, a valódi demokráciát. Az anyagi javak egyenlőtlen elosztása is tagadhatatlan jellemzője a kapitalista modellnek, és a papíron egyenlő szabadságjogokkal való élés lehetősége nagymértékben függ a vagyoni helyzettől.
Wolff a kapitalista rendszer gazdasági hatékonyságát is vitatja. A profitmaximalizálást a gazdasági hatékonysággal azonosító nézetekkel szemben arra mutat rá, hogy a profit kizárólag a munkaadókhoz kerül, akik a megtakarításokat mindig a munkabéreken szokták kezdeni. Wolff arra is rámutat, hogy a hatékonyság számos tényező komplex következménye, és nem mérhető kizárólag a költség/nyereség logika mentén. A kapitalisták ugyanis csak azt tekintik költségnek, amiért ténylegesen fizetniük kell, és nyereségnek, ami tényleges anyagi profitot jelent számukra. A környezetszennyezés és a munkanélküliség káros következményei se jelennek meg közvetlen költségként, mivel azok az egész társadalomra terhelődnek rá. Wolff szerint a gazdasági hatékonyságra való hivatkozás manapság ugyanazt jelenti, mint régen az Isten akaratára való hivatkozás, vagyis a vita lezárását, a megváltoztathatatlan kötelező elfogadását, ami Wolff szerint elfogadhatatlan.
A kapitalizmus önfelszámoló mivoltát Wolff a profitmaximalizálás nyilvánvaló mellékhatásaival támasztja alá. Az elbocsátott munkások nem tudják megvenni a munkaadók által kínált termékeket, így azok profitja is csökken. A kapitalizmus központjának áthelyeződése Angliából részben Nyugat-Európába, részben az Egyesült Államokba, majd az olcsó munkaerő miatt Kínába, Indiába, Braziliába Wolff szerint előjele lehet a szisztéma önfelszámolásának, mely valamennyi rendszer számára egyszer elkerülhetetlenül bekövetkezik. A kapitalizmus apologétái úgy gondolták, hogy a folyamatos növekedéssel kezelhetők lesznek a rendszer által okozott egyenlőtlenségek, mert mindenkinek egyre több fog jutni. A folyamatos növekedés viszont természeti környezetünket és túlélésünket fenyegeti. A növekedés fétise nem csak a kapitalizmus, hanem az emberiség fennmaradását veszélyezteti.
Wolff a könyv legizgalmasabb, és a kapitalista viszonyok fenntartása iránt elkötelezett konzervatívok számára is elgondolkodtató részében, a negyedik fejezetben a kapitalizmust övező mítoszokat rombolja le. Megállapítása szerint ezeket a kapitalizmus haszonélvezői találták ki, hogy megnyerjék a tömegek támogatását a kritikus narratívákkal szemben.
Wolff ilyen mítosznak tekinti azt a széles körben elterjedt vélekedést, mely szerint a kapitalizmus növelte a jólétet és csökkentette a nyomort. Értékelése szerint nincs meggyőzően alátámasztva, hogy valóban a kapitalizmus okozta volna az anyagi javak növekedését az elmúlt évszázadokban. A kapitalizmus hívei soha nem törekedtek a nyomor megszüntetésére, akadályozták a kötelező minimálbér bevezetését, majd növelését, a munkaidő korlátozását, a munkanélküli segély bevezetését, az állami nyugdíjrendszer és egészségbiztosítás létrehozását. Ellenezték a progresszív adórendszer bevezetését, az ingyenes oktatást, korlátozták a szakszervezeteket, a dolgozók szervezett fellépését saját érdekeik képviseletében. Wolff szerint a nyomor csökkenése pont a kapitalizmus ellenében történt, amely valójában csak növelte a javak egyenlőtlen eloszlását.
A következő mítosz szerint a monopóliumok, és nem maga a kapitalizmus a problémák forrása. A kapitalizmus védelmezői gyakran hivatkoznak arra, hogy ez a rendszer a versenyen alapul, mely garantálja, hogy az árak és a bérek az adott körülmények között elérhető legoptimálisabb szinten maradjanak. Wolff nem ért egyet ezzel a közkeletű vélekedéssel, szerinte ugyanis a verseny önmagát számolja fel, ugyanis valakinek nyernie kell, és a győztes a veszteseket kiszorítja a piacról. Ha a megmaradt kevesek meg tudnak egyezni a piac felosztásáról, oligopólium jön létre, ha egyetlen győztes képes mindenki mást kiszorítani a piacról, és ezáltal monopolhelyzetbe kerül, tetszése szerint diktálhatja az árakat valamennyi potenciális vevőnek, így a szabad piac önmagát számolja fel.
Wolff a kapitalista gazdasági berendezkedés innovációt egyedülálló módon elősegítő mivoltát is mítosznak tartja. Szerinte az élet különböző területein elért fejlődést nem lehet mennyiségileg összemérni, ahogy az is különbözőképpen határozható meg, hogy mit is tekintünk innovációnak. A kapitalizmus alatt történő innováció pedig nem szükségszerűen a kapitalista rendszer következménye, például a modern számítógépeket amerikai egyetemeken illetve a hadseregnél fejlesztették ki, mert a profitorientált tőkés vállalkozók túlságosan kockázatosnak tekintették az ezek fejlesztésébe való befektetést. A tőkés vállalkozások számos találmányt szándékosan elnyomtak, pl. a hosszú ideig működő lámpakörtéket, mert azokból éppen hatékonyságuk miatt kevesebbet lehet eladni. A termékeket eleve úgy állítják elő, hogy idő előtt elromoljanak. Ezen felül nem minden innováció hasznos a társadalom számára, és a hasznosaknak is lehetnek súlyos mellékhatásaik, pl. szén- vagy nukleáris erőművek, műtrágyák. Az innováció nem köthető egyértelműen a kapitalizmushoz, mert a szocialista országok is képesek voltak jelentős eredményekre ezen a téren, sőt az ókori Görögország és Róma, valamint a középkori Európa is számos jelentős innovációra képes volt.
A piacok semleges közvetítő szerepe is hamis mítosz Wolff szemében. A piaci folyamatok, az árak megnövekedése a kereslet növekedése esetén a szegényebb vásárlókat egyértelműen hátrányos helyzetbe hozza a gazdagokkal szemben. A kapitalizmus kérlelhetetlen logikája szükségszerűen a bérek lenyomására és az árak növelésére törekszik.
Wolff megkérdőjelezi azt is, hogy a gazdagok bármikor is többet dolgoztak volna a társadalom többi tagjánál. A gazdagok vagyona nem munkájukból, hanem tulajdonukból származik, bérleti díjak, kamatok, osztalék, befektetési nyereség formájában. A vagyoni helyzet Wolff szerint csak csekély mértékben múlik az egyén teljesítményén, és nagymértékben a családi viszonyok és társadalmi kapcsolatok által determinált. A modern kapitalista vállalatok igazgatótanácsi tagjai, akik az értéktöbbletet lefölözik, valójában semmit nem tesznek a termékek előállításáért, csak hosszútávú stratégiai döntéseket hoznak, parancsokat osztogatnak, és luxuskörülmények között élnek. A tőkés vállalatok vezetői gazdag prémiumokat fizetnek saját maguknak akkor is, ha a cég már évek óta veszteséges. A kapitalizmusban soha nem az eredmény, hanem a pozíció számított és számít. A meritokrácia mítosza csökkenti a munkavállalói osztály lázadásának kockázatát. A szupergazdagok „obszcén” vagyonukat fegyveres védelmükre és/vagy politikusok megvesztegetésére fordítják, hogy nekik kedvező politikai döntések szülessenek. Az extrém gazdagság együtt jár tömegek extrém szegénységével, melyet azzal próbálnak leplezni, hogy a szupergazdagok megérdemlik vagyonukat, mert akkora szolgálatokat tettek az egész társadalomnak. A gazdag filantrópoknak juttatott adókedvezmények csökkentik a kormányzati alapok bevételeit, csökkentve a demokratikus önkormányzatiság hatáskörét.
A kapitalizmus reformálhatósága is mítosz ‒ állítja Wolff. Ha a társadalmi mozgalmak mégis kikényszerítik a reformokat, a tőkések mindent megtesznek azok gyengítése, megkerülése vagy visszavonása érdekében. A kapitalizmus története azt mutatja Wolff szerint, hogy a reformok ritkán bizonyulnak tartósnak, és a munkaadók mindig megtámadják a profitszerzési lehetőségeiket korlátozó kormányzati intézkedéseket.
Wolff úgy látja, hogy a szocializmus bukása is csak mítosz, mivel a szocializmus folyamatban levő törekvés. A 20. század államszocialista rendszereit azonban ő is bírálattal illeti, mivel azok az államhatalom birtokba vételére koncentráltak, érintetlenül hagyva a kapitalizmustól örökölt munkaadó/munkavállaló struktúrát. Az államközpontú szemlélet szerinte hozzájárult a szocializmus meggyengüléséhez, pedig a demokratikusan szervezett termelésre való áttérés vonzó alternatívája lehetett volna az egyre mélyülő válsággal küzdő kapitalizmusnak.
Wolff a munkanélküliség jelenségét a kapitalizmus „kegyetlen abszurditásának” nevezi. A tőkés rendszer 4‒7 évente elkerülhetetlenül bekövetkező ciklikus válságai idején tömegek vesztik el önhibájukon kívül munkájukat, és kerülnek ki évekre a munkaerőpiacról, ami együtt jár a depressziós zavarok, alkoholizmus, kábítószerhasználat, családi problémák, gyerekbántalmazás és bűnözés arányának megnövekedésével. A munkanélküliség növekedése együtt jár a dolgozók önbecsülésének, megtakarításainak, testi és lelki egészségének hanyatlásával is, ami óriási emberi szenvedéssel és elpazarolt értékkel jár együtt.
A kapitalizmus számos tekintetben nem váltotta be kezdeti individualista ígéreteit. Az egyéni felelősség hangsúlyozása aláássa a társadalmi kapcsolatokat és kölcsönös bizalmat. A piaci tranzakciók során a másik ember eszközzé válik számunkra, saját nyereségünk realizálása érdekében, gyengítve a társadalmi szolidaritást és növelve az elmagányosodást. Wolff rámutat arra a mindennapi tapasztalatra is, hogy a kapitalizmus arra szoktat minket, hogy fogadjuk el mások szenvedését, az áldozatok hibáztatásán keresztül.
A kizsákmányoláson alapuló kapitalista rendszer bírálata Wolff szerint együtt jár annak a kérdésnek a felvetésével, hogy milyen is lenne egy kizsákmányolásmentes társadalom?
Jelen könyvben kifejtett válasza a dolgozói kooperatíva, a demokratikus közösségként felépülő munkahely. Egy ilyen rendszerben Wolff szerint eltűnik a munkaadó/munkavállaló ellentét, a munka a demokratikus közösség keretében szerveződik meg. A döntésekhez szükséges alapvető információkat időben eljuttatják valamennyi érintetthez, azok tanulmányozása a dolgozók munkájának része. Minden véleményt nyilvános vitára, majd szavazásra bocsátanak. A megtermelt értéktöbbletet az azt létrehozó dolgozók használják fel és osztják el, tehát ők dönthetnek saját munkájuk gyümölcseiről. A dolgozói kooperatívákat nem csak a profittermelés motiválja, hanem biztonságos munkakörnyezetet, társadalmilag hasznos munkát, baráti kapcsolatokat és az egyéni fejlődés lehetőségét is kínálják a résztvevőknek. Odafigyelnek társadalmi és természeti környezetükre, és a technológiai változásokra is másképp reagálnak, mint a tőkés vállalkozások: a hatékonyabb gépek által megtakarított munkaidő a dolgozók szabadidejét növelheti meg. Ezáltal a dolgozók lojálisabbak és elkötelezettebbek lesznek munkahelyük iránt, mint a kapitalista vállalatok munkavállalói, így maga a rendszer lesz hatékonyabb és fenntarthatóbb. A dolgozói kooperatívák az egyenlőség előmozdítói is lehetnek: ha a dolgozók szavazhatnának róla, soha nem lehetne a vezérigazgatók fizetése többszázszorosa a munkásokénak.
Wolff könyvének zárógondolatai a kapitalizmus meghaladásának életbevágó szükségessége mellett hoznak fel érveket. Az amerikai birodalom és gazdaság hanyatlását egyértelműen a kapitalista osztályszerkezet hanyatlására vezeti vissza, azt állítva, hogy a nagyvállalatok és mindkét nagy párt vezetői nem engedik a rendszerszintű változások szükségességéről való nyilvános beszédet, így a tömegek nem is gondolnak arra, nem tudják azt megvitatni. Wolff szerint a kapitalizmus rendszerszintű problémái nem fognak maguktól eltűnni, és a jelenlegi politikai elit se képes azokat megoldani. Az alapvető társadalmi változásokhoz a kapitalizmus kritikus értelmezésére és az abból következő cselekvésre van szükség a fenntarthatóság és az emberiség jövője érdekében.
Richard D. Wolff: Understanding Capitalism, Democracy at Work, New York, 2024.
Tóth Kálmán
tudományos munkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet