RECENZIÓ – Mivel járulhat hozzá egy 19. századi konzervatív szerző az orosz politikai viszonyok feltérképezéséhez, Oroszország és a Nyugat viszonyának megértéséhez? Erre keresi a választ Joseph de Maistre egy kevéssé ismert művének új kiadása.
Idén nyáron jelent meg a francia Vagabonde kiadónál Joseph de Maistre Négy fejezet Oroszországról című munkájának új kiadása. Szerkesztője és a bevezető tanulmány szerzője Pierre Glaudes irodalomtörténész, aki korábban – Léon Bloy-ról és Barbie d’Aurevilly-ről írt művei mellett – népszerű válogatást szerkesztett Maistre műveiből, külön kiegészítve azt a szavojai szerző írásainak tematikus szótárával. Ez a munka – ahogyan Antoine Compagnon megjegyezte – ma is hiánypótlónak számít, mint a talán legnagyobb frankofón konzervatív gondolkodó műveinek „hordozható” vagy „zsebkönyv” változata.
Nehezebb megmondani, hogy mi vezette a szerkesztőt és a kiadót a jelen kötet esetében: a Négy fejezet ugyanis semmiképp sem tartozik Maistre legjelentősebb alkotásai közé. Ahogyan a bevezető is megjegyzi, „alkalmi” műről van szó, amely csak saját közegében értelmezhető: a Szárd-Piemonti Királyság pétervári követeként Maistre 1811-ben az orosz oktatási reformtervek ellen, és nem a nagyközönség, hanem a cári udvar befolyásos személyiségei (sőt, maga a cár) számára írta kéziratos munkáját. Mindenképpen óvatosan kell tehát olvasnunk: javaslatai nem egyetemes bölcsességeket tartalmaznak és nem mindenkihez szólnak, hanem egy adott társadalmi-politikai helyzetre adott konkrét reakciók.
De akkor miért érdemes mégis megismerkednünk velük 2024-ben? A könyv borítójának ellentmondásos idézetei mintha maguk is bizonytalanok volnának ebben a kérdésben. Az persze nyilvánvaló, hogy az Oroszország iránti érdeklődés megnőtt az ukrajnai háború kitörése óta, de kérdéses, hogy az orosz nyugatellenesség és a birodalmi törekvések megértéséhez éppen Maistre-e a legjobb kalauzunk. A szerkesztő is elismeri, hogy legfeljebb ezek „csíráiról” beszélhetünk a 19. század elején, és nem is Maistre-t vádolja e csírák nevelgetésével, inkább csak éles szemű megfigyelőjükként írja le. A kiadói ajánló ezzel szemben a szokványos „Maistre az autoritás filozófusa” frázist ismétli, azt sejtetve, hogy tanácsainak mégiscsak közük van Oroszország autoritárius tendenciáinak kifejlődéséhez. Egy harmadik, George Steinertől származó idézet viszont épp ellenkezőleg, arról ír, hogy Maistre felvilágosodás- és forradalomkritikája a világjobbító, populista (!) mozgalmak zsarnoki, „bürokratikus szolgasághoz” vezető tendenciáira hívja fel a figyelmet.
Maistre persze összetett szerző, és mintha a szerkesztő sem bízott volna abban, hogy gondolatai önmagukban is érthetőek lesznek az átlagolvasó számára. A 210 oldalas kötetnek ugyanis alig több, mint egyharmadát teszi ki az alapszöveg, míg a bevezető tanulmány csaknem 100 oldalra rúg, nem beszélve a több mint 30 oldalt tartalmazó jegyzetapparátusról. A bevezetés ugyanakkor rendkívül alapos: nem csupán a korabeli politikában, hanem Maistre egyéb műveinek kontextusában is igyekszik elhelyezni a Négy fejezetet.
Ami az előbbit illeti: a megírás legfőbb indoka az volt, hogy Mihail Szperanszkij, a cár bizalmasa olyan reformterveket vázolt fel Oroszország számára, amelyek a jobbágyság felszámolását, a természettudományok széleskörű oktatását, sőt egyházi reformokat (pontosabban a szabadkőművesség egyházi befolyásának növelését) célozták meg. Maistre 1809-es és 1810-es munkái (a Tanulmány a politikai alkotmányok és más emberi intézmények rendezőelvéről és az Öt levél az oroszországi közoktatásról) már korábban bírálták a hasonló elképzeléseket, későbbi írásai pedig (pl. A pápáról) teljes szövegrészeket emeltek át az Oroszországról írott 1811-es munkából. Ez utóbbi ugyanakkor, mint említettem, „belső használatra” készült, és rövid távon sikeresnek is bizonyult, amennyiben Szperanszkij 1812-re kegyvesztett lett az udvarnál, miközben Maistre-t a cár megjutalmazta tanácsaiért.
De mik is voltak ezek a tanácsok? Az első fejezet a jobbágyság felszámolásának kérdésével foglalkozik, és megismétli Maistre-nek azt a máshol is hangoztatott kijelentését, hogy Rousseau divatos tézisének („minden ember szabadnak születik”) pontosan az ellenkezője igaz: az ember társadalmi kötöttségek hálójába születik bele, és éppen a szabadság az, amely mesterséges. A rabszolgaság például a kereszténység megjelenéséig természetesnek számított, és a kereszténység nagy vívmánya, hogy az embert felszabadította. Hasonlóképpen a jobbágyság felszámolása is azért volt lehetséges Franciaországban, mert a katolikus egyház, amelyet Maistre a civilizáció motorjának tart, előkészítette számára a terepet. Ilyen (morális és társadalmi) előkészület nélkül az emberek tömegeinek felszabadítása és egyenlősítése csak katasztrófához vezethet. Márpedig Maistre Oroszországban nem lát olyan civilizatorikus erőt, amely megakadályozhatná a szabadság anarchiába majd despotizmusba fordulását: az ortodox egyház szerinte a külsődlegesség egyháza, amely nem hatol az erkölcsi élet mélyére, nincs igazi missziós lendülete és transzformatív ereje. Ez persze vitatható kijelentés , mégis van valami kísérteties abban, ahogyan Maistre megjósolja, hogy ha Oroszországban egyszer bekövetkezik a robbanás, akkor a babonaság igen könnyen válik majd ateizmussá, a passzív engedelmesség pedig féktelen aktivitássá. Maistre ezért legfeljebb a jobbágyság fokozatos felszámolását látja lehetségesnek, már csak azért is, mert a hatalmas Oroszországot a hagyományos arisztokrácia nélkül nem látja kormányozhatónak. Maistre kétségtelenül arisztokratikus gondolkodó, de semmiképp sem diktatórikus: félelmei valójában épp arra vonatkoznak, hogy megfelelő politikai kultúra és természetes hierarchia hiányában a társadalmak az önkényuralom irányába mozdulnak el.
A második, oktatással foglalkozó fejezet is félreérthető, ha pusztán Maistre-nek a természettudományok oktatásával szembeni érveire koncentrálunk. Habár ezekben is van igazság (az átfogó természettudományos műveltség megszerzése az iskolások túlnyomó része számára ma, kétszáz évvel később is megvalósíthatatlan utópia, miközben kétséges az is, hogy ilyesfajta műveltségre egyáltalán szükség van-e a társadalmak politikai működéséhez), a lényeg azonban az, hogy milyen oktatást ajánl Maistre ehelyett. Saját javaslata egyfajta klasszikus, görög-latin és humanista műveltség közvetítése, amely a morális nevelést szolgálja, illetve olyan bölcsességet és szépséget kínál, amelynek semmi köze az információk tömegének – amúgyis mindig tökéletlen – elsajátításához. Chesterton későbbi mondását megelőlegezve ír arról, hogy a műveletlen ember „istenadta” egyszerűségével szemben a rosszul vagy félig informált ember a „butaság egyszerűségét” valósítja meg, amely még az előzőnél is rosszabb. A mindenáron erőltetett tudományos oktatás nem a tudósok, hanem a sarlatánok nemzetét fogja létrehozni, ahogyan az azóta be is következett a modern világ nagy részén. Maistre ellensége ugyanakkor nem a tudomány, amelynek oktatását hasznos, de pusztán gyakorlati kiegészítőnek tartja, hanem a tudománnyal kapcsolatos túlzó várakozások, a tudomány mindenhatóságába vetett hit, az a fajta „szcientizmus”, amelyet ő maga jól ismert a francia felvilágosodásból, például az Enciklopédiából. (Amely ismeretterjesztés címén valójában mindig is tudományos álruhába burkolt ideológiát kínált olvasóinak.)
Az oktatás kérdéséhez kapcsolódik a harmadik fejezet is, amely a jezsuiták mellett érvel abban a sajátos időszakban, amikor a rend – 1773-as feloszlatása után – csak olyan, nem-katolikus országokban tudott fennmaradni, mint Oroszország, amelyek nem ismerték el a pápa fennhatóságát saját területükön. Maistre személyesen is igyekezett közbenjárni azért, hogy a jezsuiták saját felsőoktatási intézményt alapíthassanak Oroszországban, és ennek a konkrét ügynek a kontextusában igyekezett felmutatni, hogy a protestantizmussal szemben a katolikus és az ortodox egyháznak közösek az érdekei: mindketten a szuverenitás fenntartásának hívei, ellentétben az egyéni vizsgálódás és az egyenlőség „republikánus” elvein alapuló reformációval, amelyet olyannyira a protestálás szelleme éltet, hogy még saját magán belül is képtelen egységet teremteni. Mindezen persze szintén lehetne finomítani, viszont Maistre azon sejtése, hogy különösen a protestáns háttérből érkező, de valójában ateista német tudósok importja veszélyes Oroszországra, a 20. századi fejlemények fényében megint csak prófétikusnak tűnik.
A vallási kérdés logikusan vezet át a negyedik fejezethez, amely az illuminátusok „átkozott szektája” ellen érvel. A szabadkőművességen belüli viták (ne feledjük, hogy fiatal korában maga Maistre is szabadkőműves volt) a mai olvasó számára talán kevésbé érdekesek, lényegük annyiban foglalható össze, hogy a „jó” szabadkőművesség, például Angliában kellően nemzeti jellegű ahhoz, hogy akár az egyház szövetségese legyen, miközben a francia és német típusú páholyok (Maistre céltáblája, Szperanszkij maga is a Fessler-féle L’Étoile Polaire tagja volt) egyfajta nemzetközi összeesküvés részesei, amely magában foglalja az ortodox egyházba való tudatos beszivárgást is. Mindez egyébként nem puszta összeesküvés-elmélet, hanem tényekkel is igazolható, ahogyan azt a korabeli kontextust részletesen ismertető bevezető tanulmányban Pierre Glaudes is jelzi.
Visszatérve a bevezetésre, végül is megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy a totalitárius vagy machiavellista Maistre-rel kapcsolatos sztereotípiák, amelyeket Glaudes is megemlít, valójában csak figyelemfelkeltő reklámszlogenek. Egy alapos Maistre-elemzés nem juthat más eredményre, mint hogy a szavojai diplomata a történelmi tapasztalatokon alapuló gyakorlati politika szemszögéből bírálta a felvilágosodás „hipotetikus-deduktív” konstrukcióit, és arisztokratikus hozzáállása eleve kizárta a modern tömegtársadalmakban gyökerező totalitarizmus iránti szimpátiát. Oroszország későbbi átalakulása nem Maistre tanácsai nyomán, hanem azok ellenére következett be: a katolikus modell melletti agitációja éppenséggel az orosz nyugatbarátokat („okcidentistákat”) erősítette, akiknek helyzete csak I. Sándor későbbi misztikus fordulata és birodalmi ambíciói miatt rendült meg. Mindez persze csökkenti Maistre aktualitását, ha valaki a mai oroszországi politika megértésének kulcsát keresi nála, viszont hozzájárul ahhoz, hogy jobban megértsük a modernség konzervatív kritikájának egy kétségkívül radikális, ám épp ezért érdekfeszítő változatát.
Nyirkos Tamás
Tudományos munkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet