RECENZIÓ – Van-e létjogosultsága alkotmányozó hatalomról beszélni a nemzetállami kereteken túlmenően? Ezt a kérdést vizsgálja egy nemrégiben megjelent könyv.
Nehéz lenne tagadni, hogy a klasszikus értelemben vett állami szuverenitást igencsak komoly kihívások érték az utóbbi néhány évtizedben. A globalizációs folyamat következményeként az államok azon képessége, hogy saját területük és népességük felett kizárólagos módon rendelkezzenek jelentős mértékben meggyengült. Ezek a folyamatok értelemszerűen a demokratikus nemzetállamok végső legitimációs forrásaként szolgáló alkotmányozó hatalomra is komoly hatással voltak, hiszen ma már igencsak sok olyan életterület van, amely fölött egyetlen nemzetállam egészen biztosan nem, de még a nemzetállamok koordinált együttműködése sem biztos, hogy képes rendelkezni. Hiába foglalja egy nemzetállam alkotmányozó hatalma alkotmányba a szólás szabadságának abszolút jogát, ha egyszer a kommunikációs tér felett immár nem a nemzetállam, sőt igen gyakran nem is a nemzetállamok együttműködése vagy szövetsége rendelkezik, hanem egy magáncég. Persze a méret, a nemzetállamok (szövetségének) a mérete azért jelentős tényező lehet abban a tekintetben, hogy egy magánvállalat miként reagál a demokratikus legitimációval rendelkező politikai vezetők vagy egyenesen az alkotmányozó hatalom által elfogadott szabályokra, de a tényszerű valóság az, hogy a nemzetállamok ma már nem képesek szabályozni (pláne nem egymagukban!) olyan életterületeket, amelyek alapvetően befolyásolják mindennapi életünket vagy akár a nemzetállami szintű demokratikus eljárásokat.
Az is igaz ugyanakkor, hogy a képesség (potentia) és a jogosultság (vagy felhatalmazás) (auctoritas/potestas) két különböző dolog: bár azon képessége az államoknak, hogy bizonyos életterületeket hatékonyan szabályozzanak, nem biztos, hogy megvan, ám jelenleg még mindig az államok rendelkeznek megfelelően legitimált hatalommal arra, hogy a választópolgárok nevében cselekedjenek. Ezt a felhatalmazást pedig végeredményben az alkotmányozó hatalom biztosította számukra. Sieyès abbé híres esszéje óta (Mi a harmadik rend?) tulajdonképpen az állami lét alapja, a politikai cselekvés végső legitimációs forrása az, hogy az állam egy olyan alkotmánnyal rendelkezzen, amelyet alkotmányozó hatalomként az adott politikai közösség (a nép) fogadott el. Az alkotmányozó hatalom a maga közvetlen valóságában igen ritkán, még pontosabban fogalmazva sohasem jelent meg a történelem folyamán: olyanra ugyanis még nem volt példa a történelemben, hogy a nép közvetlenül adjon magának alkotmányt. A népszavazások is már egy képviselők által elfogadott javaslatra kérnek jóváhagyást, ami azt jelenti, hogy a modern politikai rendszerek eredeténél mindig jelen van a reprezentáció, a képviselet: választott (vagy önjelölt) népképviselők dolgoznak ki egy alkotmányt, amelyet aztán általában olyan választott (vagy önjelölt) képviselők fogadnak el, akik önmagukra mint az alkotmányozó hatalom képviselőire tekintenek. Az alkotmányozó hatalom által ily módon elfogadott alkotmányok aztán retrospektíve nyerik el legitimációjukat azáltal, hogy a demokratikus politikai rendszer közössége immáron hallgatólagosan elfogadja azt, illetve retrospektíve úgy tekint magára, mint az alkotmányozó hatalomra. Tulajdonképpen utólag teremti meg önmagát az alkotmányozó hatalom azzal, hogy elfogadja a nevében beszélőket saját képviselőjének, a képviselők által elfogadott alkotmányt pedig saját alkotmányának.
Az ilyen paradoxonok révén kialakuló képünk a demokratikus legitimációval rendelkező szuverén főhatalomról, az államról azonban három alapvető feltételezésen áll: egyrészt elfogadjuk, hogy a szuverén és demokratikus állam egy azt megalapozó tett révén jön létre (alkotmányozás), másrészt azt gondoljuk, hogy ezt a tettet egy cselekvőnek (alkotmányozó hatalom) kell végrehajtania, harmadrészt pedig azt is gondoljuk, hogy az alkotmányozó hatalom által az alkotmányozás folyamata során elfogadott alkotmány minden életterületet legitim módon szabályozhat (holisztikus jelleg). Márpedig ez a hármas feltételrendszer a hagyományos elgondolás szerint csakis a modern államok esetében áll fenn: az államokon túl vagy azok felett nem beszélhetünk alkotmányozó hatalomról (hiányzik a politikai közösség), sokszor a közösség létrejöttét megalapozó tett és még inkább a holisztikus jelleg. Geneviève Nootens könyve, a Constituent Power Beyond the State. Democratic Agency in Polycentric Polities annak jár utána, hogy az utóbbi időkben ezt a hagyományos nézetet milyen alternatív elméletek próbálták felülírni, elsősorban a bevezetőben is emlegetett globalizációs kihívások fényében.
Egyesek szerint az államhoz kötött alkotmányosság és alkotmányozó hatalom gondolata már idejét múlt, mivel igencsak fontos életterületeket ma már tényszerűen nem az alkotmányozó hatalom fikciójára (finomabban fogalmazva szimbolikus reprezentációjára) építő narratíva határozza meg, hanem a nemzetek feletti közösség önszabályozása (internet, digitális platformok, sport etc.). A társadalmi alkotmányosság képviselői könnyedén lemondanak az alkotmányozó hatalom fikciójáról, pontosabban fogalmazva azt állítják, hogy sok alkotmányozó hatalom van, amelyek nem a nemzetekhez kötődnek, ráadásul nincs is igényük arra, hogy minden életterületet szabályozzanak, hanem csak az életünk egyik szegmensét (azaz nemzetállamok feletti, nem holisztikus alkotmányosságról beszélnek). Mások szerint az állami léthez kapcsolódó alkotmányosság és alkotmányozó hatalom (pouvoir constituant) eszméjét fel kellene váltania a destituáló hatalom (pouvoir destituant) gondolatának, amely a fragmentált és nemzetek felett átnyúló közösségek szabályrendszereit megkérdőjelező társadalmi mozgalmak erejére építene vagy egyenesen azokat irritálná (pouvoir irritante). Ezekből az elképzelésekből persze ugyanúgy hiányzik a megalapozó tett, a holisztikus jelleg vagy éppen az, hogy egy jól körülhatárolt közösség lépjen fel cselekvőként, magyarán mindegyik elképzelés arra épít, hogy az alkotmányozó hatalom, az alkotmányozási aktus és a minden életterületet legitim módon szabályozó alkotmány eszméjét a globalizáció következményei miatt a kukába kell dobni.
A nagy kérdés persze az, hogy ha a szimbolikus reprezentáció révén, utólagosan a politikai közösség által elismert alkotmányozó hatalom eszméje valóban a történelem szemétdombjára való, akkor azzal együtt nem öntjük-e ki a demokratikus legitimáció igényét is az alkotmányok tekintetében. Jelen sorok írójának az a meglátása, hogy minden olyan kísérlet, amely az állami léthez kötődő alkotmányosság attribútumait megkérdőjelezi, szükségszerűen lemond az politikai közösség egyenlő jogokkal rendelkező tagjaira építő demokratikus legitimációról. Az alkotmányozó hatalom szimbolikus (és retrospektíve elismert) reprezentációjára építő narratívát ugyanis nem képes helyettesíteni a különféle nemzetközi társadalmi mozgalmak ellenállására, a transznacionális szervezetek jóhiszemű önszabályozására vagy éppen a jog „öngeneráló” legitimációjára építő narratíva. Ez utóbbiak ugyanis kénytelenek lesznek lemondani az „egy ember egy szavazat” alapvető legitimációt biztosító gondolatáról.
Hogy mégis hogyan lehet akkor megfelelő választ adni a globális kihívásokra az alkotmányozás és a demokratikus legitimációval rendelkező alkotmányozó hatalom esetében? Nos, itt még azok a szerzők sem túl optimisták, akik az alkotmányokat a demokratikus állami léthez kötve ragaszkodnak az alkotmányozó hatalom klasszikus elképzeléséhez: a Német Szövetségi Alkotmánybíróság egykori bírája, Dieter Grimm is mindössze annyit tud javasolni, hogy próbáljuk fékezni az átalakulást, az alkotmányozó hatalom gondolatának kiüresítését, ne mondjunk le róla egyszerűen csak azért, mert ma már effektíve jóval kevesebb dolog áll hatalmában (potentia), mint amire valójában igényt tarthat (potestas/auctoritas).
Pócza Kálmán
tudományos főmunkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet