RECENZIÓ ‒ A cambridge-i eszmetörténet legendás alakja legújabb könyvében a szabadság fogalmának kétféle értelmezését gondolja újra.
Quentin Skinner annak a nagy fordulatnak az ikonikus alakja, amit a politikai eszmetörténet módszertani tudatosulásaként határozhatunk meg. Ennek a fordulatnak egyik legfontosabb műhelye Cambridge-ben volt – lásd erről A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe című, általam szerkesztett kötetet, 1997-ből. A cambridge-iek persze utóbb sok tekintetben maguk is meghaladták korábbi módszertani szigorukat, s így vagy úgy, a politikai elmélet mezejére is átmerészkedtek. Legtöbbjük, ahogy a nyugati akadémiai világban általában, a baloldali értékrendet választotta, a konzervatív szemlélet leginkább a nemrég elhunyt John G.A. Pocockra volt jellemző – vele mindenképp számot kell vetnie annak, akit a konzervatív politikai értékszemlélet felől közelít az eszmetörténet kérdései felé. Ám meggyőződésem, hogy a baloldal felé fordult eszmetörténeti szerzőket is követnie kell a konzervativizmus kutatójának.
Amíg ugyanis a jobboldalon kialakult a posztliberális diskurzus, addig a baloldal a preliberalizmussal, illetve a liberális narratíva kritikájával, újra fogalmazásával foglalkozik újult erővel.[1] A preliberalizmus kutatására maga Quentin Skinner vagy Maurizio Viroli lehet a példa.[2] A liberalizmus belső önvizsgálatára pedig olyan szerzők, mint Rosenblatt, Kahan, Moyn vagy Lefebvre.[3]
Ebbe a sorba illeszkedik a jelen kötet is, amely a Liberty before Liberalism című Skinner-kötet folytatása. Pontosabban egy 2022-es kötetre épül, melynek címe: Rethinking Liberty before Liberalism. Ebben a kötetben Skinner tanítványai és kritikusai sorakoznak fel, s a szerző maga válaszol az értelmezői által felvetett kérdésekre. A kötet egyik szerkesztője az az Annelien De Dijn, aki a kötet alapját adó konferenciát is szervezte, még 2017-ben, és akinek Freedom: An Unruly History (2020) című kötetére úgy hivatkozik Skinner, mint ami sok tekintetben újragondolásra késztette őt magát is. Az újragondoláshoz további muníciót szállított számára három PhD hallgatója, Lorenzo Sabbadini, Evangelos Sakkas és Max Skjönsberg. És persze hatással volt rá a republikanizmus irányzatának másik kulcsfigurája, Philip Pettit, aki „segített(e) érvelése továbbfejlesztésében”. (3.) Úgy tűnik, e kritikák jó része balról érte Skinnert, s ha jól érzékelem, tulajdonképpen az ezen kritikáknak való megfelelés mozgatja e kötet megírásakor, mégpedig balra. A kötetben többször is tiltakozik azon kritika ellen, amely szerint az általa körvonalazott szabadságfelfogás, a szabadság mint függetlenség koncepció „inherensen konzervatív és elitista”. Nos, erre a radikális kritikára is válaszolni próbál e kötetben.
De lássuk, mire jut a szabadságfogalom változását illetően az érett Skinner! A kötet szerint a koramodern brit eszmetörténetben két koncepció váltotta egymást. Az első a szabadság mint függetlenség elgondolása, a második a szabadság mint beavatkozás-mentesség elképzelése. Az első elgondolást a narratíva az 1688-as Dicsőséges Forradalomhoz köti, mondván, ezt „ígérték az embereknek, mint az új alkotmány sarokkövét”. (9.) A kiindulópont persze a szabadság római és új-római, republikánus modellje, ahogy azt olyan angol szerzők már korábban is alkalmazták, mint Milton vagy Harrington. A kötet narratívája Orániai Vilmos Nyilatkozatával indul 1688-ból, amely szerint azért van szükség az ő beavatkozására, mert II. Jakab „elnyomó és önkényes hatalommal” uralkodott az emberek fölött. Ezt pedig úgy határozza meg, hogy az alattvalók nem lehettek szabadok, vagyis nem élvezhették jogaik és szabadságaik” gyümölcseit, mivel „teljesen az ő jóakaratától és jó kedvétől függöttek, vagyis teljesen alá voltak vetve neki.” (13.)
Bár Skinner szerint Hobbes már ebben az időben sem ezt a felfogást osztotta, de a 18. századi Whig rezsimek erre az ígéretre alapoztak. Ám a hosszú 18. század során fokozatosan zajlik le a fogalom értelmének átalakulása. Lássuk a másik fogalmat. Ez a liberalizmus saját szabadság-értelmezése, mely a 18. század végén bírálta a függetlenségre alapított szabadság-értelmezést. Ennek magyarázata, hogy az amerikai és a francia forradalom meglehetős ijedtséget keltett a brit elitben, és a jogi írók igyekeztek erős érvekkel alátámasztani azt az álláspontot, hogy az alattvalók igenis kénytelenek alávetni magukat az állam szuverenitásának, a béke és a biztonság megőrzése érdekében. Az ő invenciójuknak nevezi Skinner, hogy a szabadság nem több, mint az a cselekvési szabadság, amit akkor is élvezhetünk, ha egy szuverén hatalom formál és tart kordában bennünket – hiszen ez a hatalom végső soron maga is a jog által korlátozott.
Az újabb szabadságfogalom kifejlődését Skinner azokra a 18. századi német természetjogászokra és gondolkodókra vezeti vissza, akikkel a cambridge-iek (István Hont, Knud Haakonssen, stb.) nyomán kezdtek el újból foglalkozni: ide tartozik Pufendorf, Thomasius, Heineccius, Barbeyrac és Burlamaqui. E szerzőket, akiknek jogászias gondolkodását fontosnak tartja kiemelni e narratíva, Grotius és Hobbes követői voltak. Skinner hangsúlyozza, hogy igen korán megszülettek műveik angol nyelvű fordításai, s így recepciójuk is folyamatos. Az új szabadságfelfogás angol nyelvű képviselői között olyan szerzők szerepelnek, mint a konzervatív hajlamúként jellemzett Abraham Tucker, az író Laurence Sterne, vagy az oxfordi tanár Thomas Bever, aki aztán bíróként is működött. Az ő jogászi vonalához áll közel John Brown és a neves common law jogász, William Blackstone. Az utóbbi hatása aztán már igencsak széleskörű, főként az amerikai függetlenségi mozgalom és a francia forradalom politikai veszélyeivel szembesülve. Skinner e politikai környezettel magyarázza, hogy az így kialakuló szabadságfelfogás, mely pragmatikus módon az állam, a rend és biztonság érdekeinek szavatolására is kiemelt figyelmet fordít, a korlátozás hiányaként határozza meg a szabadságot, s nem teszi a függetlenséget feltételévé.
Skinner a rá jellemző alapossággal, s nem csak a nagy szerzőkre koncentrálva, hanem az általános tendenciát keresve, igen széles merítéssel dolgozza fel a korabeli vitairodalmat. Ennek rekonstruálására itt és most nincs mód, csak általánosságban állapíthatjuk meg, hogy narratívájának lényege, hogy a 19. századra meghonosodó korlátozás-mentességként értett szabadság-fogalom szerinte konzervatív jellegű, és a korábbi fogalom által biztosított lehetőségek közül sokat veszni hagy. Ezért van aztán, hogy a kötet konklúziójában egyértelműen a korábbi fogalomértelmezés mellett kötelezi el magát. Szerinte csak az a szabadság nyújt az uralkodó hatalommal szemben garanciát, és tesz minket szabad polgárrá, amely 1. teljes biztosítékot nyújt arra, hogy alapvető jogainkat élvezzük, és 2. amely a megfelelő képviseleti eljárások révén lehetővé teszi, hogy mindnyájan mindig tudjuk hangunkat hallatni, amikor ennek szükségét érezzük. Bár az első feltételnek az újabb szabadságfogalom is eleget tud tenni, a második feltétel egy aktivista szemléletet tükröz, amely a politikai ügyekben való részvétel vagy legalábbis az ilyen ügyekben való vélemény-nyilvánítás lehetőségét is a szabadság részének tekinti. Ráadásul szerzőnk a kötet konklúziójának részeként az államok egymás közötti viszonyára is kiterjeszti e szabadságfelfogást: szerinte csak az az államközi viszonyrendszer tekinthető igazságosnak, amely a függetlenségként értett szabadságfogalom érvényesülését lehetővé teszi – vagyis amellett érvel, hogy egyetlen kisebb államnak se kelljen elfogadnia a nagyobb állam által ráoktrojált akaratot. Ez az elképzelés leginkább talán Kant örök-béke koncepciójához hasonlítható – ami azonban politikai felhasználhatóságának határait is jelzi.
Összefoglalva: Skinner új könyvében a korábbi új-római republikánus szabadság-fogalmának a továbbgondolását nyújtja, pontosítva, hogy a brit kontextusban mikor és hogyan vált dominánssá, és aztán melyik másik szabadság-fogalomnak adta át a helyét. A kötetben megpróbál a radikális baloldali kritikákra válaszolni, illetve részben azoknak is megfelelni. A konzervatív nézőpont számára két tanulsága lehet az általa felvázolt történetnek:
Egy konzervatív, városi republikanizmus felől nézve a republikánus szabadságeszmény igencsak fontos. Más kérdés, hogy a modern állam kialakulásával a legtöbb európai városi közösség, köztársaság szükségszerűen megtanult engedni saját autonómia-vágyából, a teljes függetlenség igényéből, anélkül, hogy elvesztette volna mozgásterét, s elfeledkezett volna fontos feladatáról, hogy polgárai szabadságának keretet biztosítson. Ezekben a közösségekben azonban az egyén szabadságának szükségszerű feltétele a köz szabadságának és a köz javának biztosítása. Ez utóbbi prioritások olykor bizony az egyéni szabadság korlátozását is lehetővé tehetik.
Másfelől a Skinner által adott magyarázat az alapjogok igazolására szintén fontos a konzervatív szemlélet számára. Szerinte nem a természetjog által definiált természetes jogokból kell kiindulni, hanem olyan jogilag megalapozott szabadságokként kell az egyén jogait elképzelnünk, melyek a történelem során jegecesedtek ki egy adott társadalomban, azon belátások alapján, hogy milyen alkotmányos berendezkedés ad legnagyobb biztosítékot arra, hogy a polgárok szabadsága védhető legyen az önkényes hatalom túlkapásaival szemben. Ez a common law ideológiája, s erre építette a Burke által képviselt konzervativizmus a tanítását, amelynek része, hogy az így kikristályosodott szabadságokat, egy régóta fennálló jogi és parlamenti rendszer megfontolt nézeteit védeni, azokhoz ragaszkodni kell. Más kérdés, hogy a konzervativizmus egyes irányzatai nem látnak szükségszerűen ellentétet a természetes és a jog által biztosított szabadságjogok között, épp ellenkezőleg, a kettő között valamifajta folytonosságot tartanak szükségesnek.
Skinner kötete tehát nemcsak arra nézve tanulságos, hogy milyen fontos segédeszköze lehet a politikaelméletnek és -filozófiának a politikai eszmetörténet. Hanem arra is példa, hogy milyen tanulságos lehet egy adott politikai szemlélet kutatója számára, ha más szemléletek aktuális kutatási eredményeire is kitekint.
Hörcher Ferenc
kutatóprofesszor, intézetvezető
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet
[1] A posztliberalizmusról lásd a szerzőtársaim által írt kötetet: Daniel Pitt ‒ Phillip Blond (eds.): The Post-Liberal Turn and the Future of Conservatism, Ludovika University Press, Budapest, 2024.
[2] Quentin Skinner: Liberty before Liberalism, Cambridge 1998; illetve Hannah Dawson ‒ Annelien de Dijn (eds.): Rethinking Liberty before Liberalism, Cambridge University Press, Cambridge, 2022; Maurizio Viroli: Redeeming The Prince: The Meaning of Machiavelli’s Masterpiece, Princeton University Press, Princeton, 2013; illetve uő.: Republicanism (ford. Anthony Shugaar), Farrar Straus and Giroux, New York, 2002.
[3] Helena Rosenblatt: The Lost History of Liberalism: From Ancient Rome to the Twenty-First Century, Princeton University Press, Princeton, 2018; Samuel Moyn: Liberalism Against Itself: Cold War Intellectuals and the Making of Our Times, Yale University Press, New Haven, 2023; Alan S. Kahan: Freedom from Fear: An Incomplete History of Liberalism, Princeton University Press, Princeton, 2023; Alexandre Lefebvre: Liberalism as a Way of Life, Princeton University Press, Princeton, 2024. Mindnyájan vendégeink is voltak az online kutatószeminárium-sorozatunk keretében.