RECENZIÓ – Monika Barget történész új monográfiájában az erőszakos és békés tiltakozások, felkelések és lázadások szerepét vizsgálja a 18. századi brit politikai kultúra formálódásában.
A kötet a konfliktusok strukturális és kommunikációs következményeit állítja a fókuszba, öt fő társadalmi cselekvő köré építve a narratívát: uralkodók, parlament, vallási közösségek, katonai erők és a „nép”. A szerző központi tézise szerint e konfliktusok, bár destruktívak voltak, mindeközben idővel konstruktívan formálták a politikai eljárásokat és a nyilvános diskurzust.
A kötet szerzője, Monika Barget, a hollandiai Maastrichti Egyetem Történelem Tanszékének adjunktusa, szakterülete a kora újkori történelem, valamint a digitális kutatási módszerek alkalmazhatósága mint a történészi eszköztár szerves részét képező elem. Impozáns monográfiája – amely a Bloomsbury Academic „Cultures of Early Modern Europe” sorozatában jelent meg 2023 októberében (Uprisings in Eighteenth-Century Britain: Mediation and the Transformation of Political Culture) – a 18. századi brit történelem újragondolására tesz kísérletet: nem csupán a politikai intézményrendszer evolúciójára koncentrál, hanem annak társadalmi beágyazottságát, konfliktuskezelési mechanizmusait és kommunikációs dinamikáit is vizsgálja. Az újszerű megközelítést bemutató kötet fókuszában nem pusztán a korabeli eseménytörténet, hanem a különböző felkelések, zavargások és egyéb ellenállási formák hosszú távú, a politikai kultúrát formáló hatása áll. Barget részletes, de mindeközben a nagyobb képre és a struktúrák bemutatására is törekvő elemzése öt fő „cselekvői” csoport – uralkodók, parlament és pártok, vallási közösségek, katonai és paramilitáris szereplők, valamint a nép – köré épül, részletesen feltárva azt, hogy miként és hogyan is alakították ezek a szereplők saját kommunikációs stratégiájukat bizonyos lázadások, felkelések vagy zavargások során.
A monográfia bevezető fejezetének fő célja a téma teoretikus alapjainak lefektetése, továbbá a forrásadottságok bemutatása és a terminológia tisztázása, rámutatva a 18. századi politikai kommunikáció sokféleségére: pamfletek, prédikációk, petíciók, kéziratos felhívások, falfirkák és újságok mind szerepet játszottak a társadalmi részvételben. Barget hangsúlyozza, hogy a konfliktus – akár fegyveres, akár szimbolikus – nem pusztán destruktív elem, hanem a politikai rendszer reflexióját és adaptációját kiváltó tényező. A szerző célja nem csupán a történeti események feltérképezése, hanem annak bemutatása, hogyan formálódik a politikai kultúra a társadalmi részvétel és kommunikáció révén. Barget a 18. századi brit birodalmat mint „belső konfliktusok menedzselésének” esettanulmányát tárja elénk, ahol a különböző lázadások és az azokat megelőző és kísérő diskurzusharcok strukturáló szerepet játszanak az állami intézményrendszer fejlődésében.
Ahogy azt említettük, az első fejezet átfogó képet nyújt arról is, hogy pontosan milyen médiumokon keresztül zajlott e hatékony politikai kommunikáció. A szerző például kitér arra, hogy az 1788. évi glasgow-i katolikusellenes zavargásokat megelőzően névtelen pamfletek és röplapok járták be a várost, amelyek jelentős szerepet játszottak a városi tömeg és a lakosság hangulatának általános formálásában. Arra is hatásosan rámutat az elemzés, hogy a média nem pusztán események krónikása, hanem azok létrehozója is lehet. Emellett figyelemre méltó a konfliktusfogalmak nyelvi és társadalmi beágyazottságának elemzése; a különféle elnevezések (riot, rebellion, insurrection, stb.) eltérő legitimációs kereteket tükröztek, és meghatározták a hatalmi válaszreakciók jellegét is.
A kötet második fejezete az uralkodók és nemesek politikai szerepének átalakulását vizsgálja. Az ún. „dicsőséges forradalom” (Glorious Revolution, 1688–1689), majd pedig a hannoveri dinasztia 1714. évi trónra lépését követően egyre inkább szükségessé vált a hatalom legitimálása, e legitimációs folyamatban pedig komoly szerepet játszott annak kommunikációs alapokra, illetve térbe helyezése. A felkelések – például a 18. század folyamán fel-fellángoló jakobita lázadások – nemcsak politikai kihívást jelentettek, hanem lehetőséget teremtettek arra is, hogy a központi hatalom új szimbolikus eszközöket vessen be saját státuszának megerősítésére. Barget kiemeli, hogy a különböző közéleti rituálék, ceremóniák, valamint az azokat kísérő nyomtatott közlemények közvetlenül hozzájárultak a brit monarchia társadalmi térben történő újrapozícionálásához.
A kötet következő fejezetében a parlamenti struktúra és a pártok szerepének erősödését tárgyalja a szerző. A képviseleti intézmények a 18. század során új funkciókat kaptak: a társadalmi elégedetlenség csatornáiként kezdtek működni. Különösen érdekesek ebből a szempontból a választási zavargások és a politikai agitációval kísért tüntetések, amelyek során a sajtó és a nyilvános fórumok közvetítő szerepe megnőtt. Barget hangsúlyozza, hogy a parlament nem csupán a törvényhozás terepe volt, hanem diszkurzív tér is, ahol olyan új konfliktuskezelési formák születhettek, mint például a petíciós kultúra.
A szerző ezt követően a vallási vezetőknek és közösségeknek a politikai kultúra formálásában betöltött szerepét tárgyalja. Ahogy arra a negyedik fejezet részletesen kitér, a protestáns dominancia mellett megjelenő katolikus, presbiteriánus és unitárius közösségek is mind saját(os) politikai nyelvezetet alakítottak ki. Különösen érdekes része a szerző elemzésének az ún. Gordon-lázadások (Gordon Riots) eseményeinek tárgyalása, amikor 1780-ban több napon keresztül ellepték London utcáit a katolikusellenes tömegek. Az ilyen és ehhez hasonló események nem pusztán vallási ellentéteket tükröztek, hanem a társadalom mélyebb strukturális feszültségeire is rávilágítottak. A fejezet erőssége, hogy a különböző vallásos diskurzusokat nem izolált szféraként, hanem szervesen integrálódott politikai kommunikációs mezőként mutatja be a szerző.
Az ötödik fejezet alapvetően a hadsereg, valamint az olykor felfegyverzett civilek politikai szerepét elemzi. A milíciák nemcsak az állam rendfenntartó eszközei voltak, hanem az állampolgári részvétel formáivá is váltak. Barget egyik erőteljes példája a londoni Calico Riots (1719–1720), amely során textilipari munkások tiltakoztak az indiai pamutáruk beáramlása ellen. Ezek az események nemcsak (nemzet)gazdasági, hanem identitáspolitikai konfliktusokként is értelmezhetők. A szerző szerint a katonai jelenlét szimbolikája sokszor túlmutatott az erőszakos beavatkozáson: az állam performatív jelenlétévé vált a nyilvánosságban.
Ahogy az köztudott, a 18. század folyamán a „nép” fogalma egyre differenciáltabbá vált, és megjelent a közvélemény mint politikai tényező. A (politikai) médiában megjelenő vélemények fokozatosan legitimitást nyertek, és a társadalmi elégedetlenség kifejeződéseinek formái új intézményes kereteket nyertek (vö. például petíciók, tüntetések, sajtóviták). A kötet hatodik, egyben utolsó fejezete ennek mentén a társadalom „alsóbb” rétegeinek, azaz a „népnek”, illetve a „tömegeknek” a politikai szerepvállalását, valamint általában véve a (politikai) közvélemény jelentőségét vizsgálja. Barget hatásosan rámutat arra, hogy a nép nem pusztán a politikai események tárgya, hanem aktív formálója is volt a korszak brit politikájában; a közvélemény – részben a sajtón keresztül – önálló politikai tényezőként kezdett funkcionálni. A fejezet kiemeli az ún. St George’s Fields Massacre (1768) példáját, amikor a hadsereg a tiltakozók közé lőtt, és az eseményt a közvélemény „mészárlásként” tartotta számon. Ez a narratívaformálás döntően befolyásolta az állami intézkedések utólagos társadalmi értelmezését.
Barget monográfiájának aktualitása abban is rejlik, hogy a 18. századi brit belpolitikai konfliktusok elemzése izgalmas hidat képez a 19–20. század forradalmi és demokratizációs folyamatai felé. A társadalmi részvétel, a politikai nyilvánosság és a közvélemény szerepe, amely Barget munkájában központi szereppel bír, a modern tömegdemokráciák alapköveként jelent meg a 19. század folyamán, és a 20. században olyan formális intézmények révén szilárdult meg, mint a szabad sajtó, a választójog vagy a politikai pártok. A monográfiában vizsgált konfliktuskezelési és kommunikációs mintázatok – mint például a tiltakozások medializálása, a hatalmi narratívák megkérdőjelezése vagy az állampolgári részvétel alternatív csatornái – napjaink politikai kultúrájában is meghatározóak. A közösségi média korában újraéledő társadalmi megosztottság mentén szerveződő tiltakozások, illetve az állam és polgár kapcsolatának újratárgyalása mind olyan kérdések és jelenségek, amelyek párhuzamba állíthatók a 18. századi előképekkel. A szerző munkája tehát nem csupán történelmi rekonstrukció, hanem gondolati iránytű is napjaink társadalmi folyamatainak és mozgásainak megértéséhez.
Ahogy az a kötet konklúziójában elhangzik, a 18. századi brit birodalom belső konfliktusai nemcsak instabilitást eredményeztek, hanem a politikai kultúra differenciálódását, az intézményes kommunikáció fejlődését és a részvételi mechanizmusok kiszélesedését is előmozdították. A szerző állítása szerint a konfliktusok alapvetően nem a rendszer hibái, hanem annak szerves részei és alkotóelemei voltak, amelyek által lehetővé vált az önreflexió és a megújulás. A kötet egyik fő megállapítása tehát, hogy a 18. századi lázadások – bármennyire destruktívnak tűntek – hozzájárultak a politikai kultúra fejlődéséhez. A konfliktusok hatására javult a politikai eljárások átláthatósága, nőtt a nyilvánosság szerepe, és új kommunikációs minták alakultak ki.
Monika Barget munkája újszerű szemszögből közelíti meg a korabeli politikai változásokat: nem az események, hanem a társadalmi kommunikáció és politikai jelentésformálás kereteiben vizsgálja a 18. századi brit lázadások, felkelések és megmozdulások történetét. A kötet stílusa tudományos igényű, mégis közérthető. A gazdag forrásanyag és a szerző által hozott példák sokszínűsége különösen értékessé teszik a munkát, amely nemcsak a brit történelmet kutatók számára kínál új irányokat, hanem a politikatudomány és a médiatörténet kutatói és érdeklődői számára is inspiráló olvasmány lehet.
Schvéd Brigitta
tudományos segédmunkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet