RECENZIÓ – Thomas Meyer legújabb könyve a huszadik század sokak szerint legjelentősebb női gondolkodójáról, Hannah Arendtről nyújt újszerű intellektuális pályaképet.
Hannah Arendt (1906‒1975) német-zsidó filozófus a huszadik századi politikai filozófia egyik legjelentősebb képviselője, minden bizonnyal az első női szerző, aki ezen a területen a kánon megkerülhetetlen részévé vált. A totalitarizmus eredetéről, az Eichmann-per kapcsán a gonosz banalitásáról, valamint a politikai cselekvés és gondolkodás egymáshoz való viszonyával kapcsolatban kifejtett újszerű és vitákat kiváltó nézetei a szerzőjük halála óta eltelt fél évszázad ellenére napjainkban is támpontot jelenthetnek aktuális politikai jelenségek értelmezésénél.
Thomas Meyer, a müncheni Ludwig-Maximilian Egyetem filozófiaprofesszora 2023-ban közzétett Arendt-életrajza után idén megjelent könyvével az életmű szellemi hátterének és tartalmának átfogó értelmezésére tett kísérletet. Könyve öt fejezetre oszlik, melyek Arendt pályájának legfontosabb állomásaihoz kapcsolódóan mutatják be szellemi fejlődését, érdeklődési területeinek kialakulását, az adott időszakokban keletkezett legfontosabb művek értelmezésével együtt.
A bevezetésként olvasható első fejezet Arendtet „a huszadik század női gondolkodójaként” állítja az olvasó elé, rámutatva az életműve iránti folyamatos érdeklődésre. Az 1981-ben, születésének 75. évfordulóján a New York-i Egyetemen tartott háromnapos nemzetközi konferencia, illetve a következő évben megjelent, a tanítványa, Elisabeth Young-Bruehl által írt első életrajza óta „cikkek, könyvek, filmek, rádióműsorok és színdarabok el nem apadó özöne” foglalkozik személyével és munkásságával, „a szellemtudományok valamennyi ágában és valamennyi kontinensen foglalkoznak eszméivel és téziseivel.” (7.) Ezek azonban nem az elmélet légüres terébe tartoznak, hanem ki kell állják az adott kor valóságának próbáját. Az Arendt halála óta bekövetkezett számos történelmi esemény értelmezésénél felhasználták fejtegetéseit, mégpedig oly módon, mintha kortársként azokat a mindenkori jelennel kapcsolatban fogalmazta volna meg. Bírálói viszont már életében azzal vádolták, hogy gondolkodása túlságosan megrekedt az klasszikus antikvitás szerzőinél, és valóságidegen skolasztikája érzéketlen a valós politikai viszonyok iránt.
Meyer értékelése szerint mindez azt bizonyítja, hogy „sokak számára Arendt volt a huszadik század női gondolkodója, akár pozitív, akár negatív értelemben.” Arendt minden történeti érdeklődése mellett saját korának embere volt, aki magát a huszadik századot tette gondolkodásának tárgyává. „Szerteágazó munkássága felfogható az élete során bekövetkezett korszakváltások kiváltó okait és következményeit értelmező egyetlen kommentárként.” (8.) A huszadik század kiemelkedő filozófusai és politikai gondolkodói közül senki sem foglalkozott saját jelenével annyira intenzíven és újszerűen, mint ő.
Egy 1964-es német televíziós beszélgetésben Arendt a tapasztalatnak a gondolkodást meghatározó jelentőségével kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „nem hinném, hogy létezne olyan gondolati folyamat, amely lehetséges lenne személyes tapasztalat nélkül. Minden gondolkodás megfontolás, valamely tényállásról.” Meyer szerint ezzel saját munkásságának lényegét foglalta össze meggyőző módon. Az embernek előbb a gondolkodástól a cselekvéshez kell eljutnia, majd pedig a cselekvéstől vissza a gondolkodáshoz. A kettő közötti időszak a történelem során gyakran az igazság pillanatának bizonyult, ahogy azt Arendt 1961-es Múlt és jövő között (Between Past and Future) című könyvének előszavában megfogalmazta. (9.)
Meyer ezt az összefüggést Arendt életpályájának alakulásával hozza kapcsolatba. Az 1929-ben Karl Jaspers témavezetésével doktorált ifjú filozófusnő Hitler hatalomra kerülése után párizsi emigránsként a gondolkodástól a gyakorlati munka felé fordult, aktív szerepet vállalva a cionista mozgalom ifjúsági szervezetében, majd újra menekülésre kényszerülve, 1941-től az Egyesült Államokban visszatalálva a gondolkodáshoz, megírta első nagy művét, az 1951-ben közzétett A totalitarizmus gyökerei (The Origins of Totalitarianism / Elemente und Ursprünge der totalen Herrschaft) című úttörő könyvet, mellyel kivívta az amerikai egyetemi világ elismerését. Elméleti munkássága mellett gyakorlati tevékenységet is folytatott, a Zsidó kultúra újjáépítésével foglalkozó szervezet (Jewish Cultural Reconstruction) vezetőjeként oroszlánrészt vállalva a nácik által elrabolt zsidó kulturális értékek megmentésében. Gyakorlati tapasztalatait ismét beépítette gondolkodói életművébe, és megvalósítva második nagy vállalkozását, kidolgozta a politikai alapfogalmak újraértelmezésén alapuló saját politikai elméletét, szembenézve a huszadik század katasztrófái, a második világháború, a holokauszt, és a szovjet-típusú kommunista diktatúra tapasztalatával. (9‒10.)
A bevezetést követően Meyer Arendt családi hátterét, tanulmányait és első írásait tekinti át. A Johanna néven anyakönyvezett Hannah Arendt asszimilált königsbergi zsidó polgári családból származott, korán elvesztette szociáldemokrata elveket valló mérnök édesapját, többszöri iskolaváltás után 1924-ben magántanulóként érettségizett, majd beiratkozott a marburgi egyetemre, ahol Martin Heidegger tanítványa lett. Heidegger a filozófia elveszett ontológiai-metafizikai megalapozásának visszanyerésére tett kísérletet, számára a filozófia nem puszta szaktudomány volt, hanem a világ és az emberi létezés alapstruktúrájának megértésére irányuló küldetés. Mesterétől, akivel rövid ideig szerelmi viszonyt is folytatott, a fiatal Arendt megtanulta a filozófiai és teológiai szövegek értelmezésének művészetét, mely a kontextus ismeretén túl a szövegek lényegének feltárását, és annak a szöveggel folytatott dialógus keretében történő továbbgondolását jelentette. Miután a Heideggerrel való viszony túlságosan megterhelőnek bizonyult számára, 1926 májusában átment Heidelbergbe, ahol Karl Jaspers tanítványa lett, aki a lét és a szituáció fogalmain keresztül próbálta megérteni az emberi világértelmezés dinamikáját. Arendt egész életében párbeszédben maradt Jaspers és Heidegger gondolataival.
Meyer külön alfejezetet szentel Arendt 1929-ben megjelent első könyvének, melyben a szeretet fogalmának különböző változatait vizsgálta meg Szent Ágoston műveiben. Már ebben a művében megjelenik az ember eredendő pluralitásának, közösségi létmódjának a politika fogalmához kapcsolódó értelmezése, mely későbbi gondolkodásának is meghatározó eleme maradt.
Meyer Arendt művei közül az amerikai emigrációja első éveiben írt fő művét, A totalitaritarizmus gyökereit tárgyalja legrészletesebben, kitérve nemcsak a mű keletkezéstörténetére és a benne megfogalmazott tézisekre, hanem a mű utóéletével is külön alfejezetben foglalkozik. Mindennek átfogó bemutatására jelen blogbejegyzés keretei között nincs lehetőség, az ellentmondásos utóéletű mű jelentőségének érzékeltetésére elég utalni az egymástól érdemben különböző angol és német változatban is közzétett munkát bemutató rész konklúziójára, mely szerint Arendt ezen műve tette szabaddá azt az utat, melyen azóta oly sok kutató jár, akik gyakran nem akarnak tudomást venni arról, aki számukra ezt egyáltalán lehetővé tette. (62.)
Az Arendt 1955‒1970 közötti érett alkotói korszakát bemutató fejezet az Egyesült Államok és Európa között rendszeresen ingázó filozófusnő kapcsolatrendszerét, a neki 1959-ben Hamburg városa által adományozott Lessing-díj átadásán tartott beszédét, illetve az 1958-ban angolul, majd két évvel később német változatban is közzétett filozófiai magnum opus (The Human Condition/Vita activa oder Vom tätigen Leben) keletkezési körülményeit mutatja be. Meyer külön alfejezetben tekinti át ennek a műnek a munkálkodás (Arbeiten), az előállítás (Herstellen) és a cselekvés (Handeln) fogalmi összefüggésére épülő gondolatmenetét. További alfejezetek vizsgálják a szintén ezen időszakban keletkezett A forradalomról (Über die Revolution) című munkáját, chicagói egyetemi tanári tevékenységét, valamint legellentmondásosabb fogadtatású könyvét, az Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról című beszámolót a több millió zsidó deportálásáért és meggyilkolásáért felelős náci főbűnös Adolf Eichmann 1961‒1962-es jeruzsálemi peréről. Arendt könyve kíméletlen szembenézés az erkölcsi normáknak a totalitárius náci hatalom általi teljes felszámolásával, mely bizonyos zsidó áldozatokból is képes volt tettestársakat kreálni. Nem történeti vagy filozófiai módon, hanem a konkrét események alapján érvelve mutatta meg, hogy Eichmann „gondolatnélkülisége” milyen messze el tudott távolodni az emberiesség határaitól. (104.)
Az utolsó éveket bemutató ötödik fejezet a Hatalom és erőszak (Macht und Gewalt) című 1970-es nagyesszét, valamint a befejezetlenül maradt utolsó művet, A szellem élete (Life of the Mind/Vom Leben des Geistes) című, a szerző halála után két kötetben megjelent szöveget veszi górcső alá. Ez utóbbi munkájában Arendt élete végén visszatért a vita activa/vita contemplativa viszonyának vizsgálatához, a mellett érvelve, hogy a gondolkodás maga is aktív cselekvés, és nem tekinthető a cselekvés előli menekülésnek, amit Kant és Szókratész példájával támasztott alá. Az akarattal foglalkozó második kötetben tárgyalt szabad akaraton keresztüli önfelszabadítás azonban filozófiatörténeti zsákutcának bizonyult, már Hobbes és Spinoza elválasztották egymástól a szabadságot és az akaratot, viszont Meyer értelmezésében az idáig vezető úton Arendt által újrafelfedezett pozitív elemek és lehetőségek alátámasztják, hogy a filozófiai gondolkodásnak mégis van jövője.
Thomas Meyer Arendt-pályaképe egy napjainkban is aktuális gondolkodó szellemi örökségét mutatja be igényes, de a művelt nagyközönség számára is befogadható formában. Arendt aktualitása leginkább a napjaink politikai életében is jelenlévő, a valóságot felülírni akaró ideologikus gondolkodás mögött felsejlő totalitárius tendenciákkal szembeni ellenállásban, és a kritikus gondolkodás szabadságának fontossága melletti kiállásban ragadható meg.
Thomas Meyer: Hannah Arendt. Die Denkerin des 20. Jahrhunderts, Verlag C. H. Beck, München, 2025.
Tóth Kálmán
tudományos munkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet