RECENZIÓ ‒ Anthony T. Kronman, a Yale Egyetem professzora legújabb könyvében arra figyelmeztet, hogy a konzervativizmusnak jobban kell artikulálnia elveit, hogyha releváns kíván maradni napjaink közéleti csatározásaiban.
A modern politikai ideológiák mára már mind erős elméleti támogatással rendelkeznek, ezért a konzervativizmus sem engedheti meg magának, hogy kimaradjon a versenyből. A múltban a konzervatív államférfiak gyakran fejezték ki megvetésüket politikai felfogásuk politika filozófiai megközelítései iránt, óvakodva az elvont elméletek gyakorlati kormányzásba való bevezetésétől. Napjainkban azonban az intellektuális versengés olyan intenzív, hogy a konzervativizmusnak jobban kell artikulálnia elveit, hogyha releváns kíván maradni. A rivális ideológiák mára részletes intellektuális kereteket dolgoztak ki, így a konzervativizmus kifejezetten lemaradásban van. Ez a hiány ösztönözte a konzervativizmus iránti politikai filozófiai érdeklődés újjászületését. A konzervativizmus akadémiai kutatói arra törekszenek, hogy meghatározzák és filozófiailag próbálják megtámogatni annak alapvető eszméit.
Anthony T. Kronman (sz. 1945), a Yale jogtudósa és filozófusa, ennek az igénynek kíván megfelelni fő művében, az Igazi konzervativizmus: Az emberiesség visszaszerzése egy arrogáns korban (True Conservatism. Reclaiming Our Humanity in an Arrogant Age. Yale University Press, New Haven és London, 2025) című könyvben. A könyv címe, amely az „igazi konzervativizmus” keresésére utal, némileg megtévesztő. A konzervativizmus hagyományosan kerüli, hogy egyetlen, univerzálisan érvényes megoldást keressen, ehelyett egy szerény politikai megközelítést javall, amely a pillanatnyi társadalmi-politikai kihívások kezelésére fókuszál. Bár a konzervatívok maguk is gyakran kritizálják egymást, vagyis az alternatív konzervatív elméleteket, ez a sokszor fölösleges és értelmetlen belső vita azonban nem indokolja egy mindent felülíró konzervativizmus keresését. Viszont Kronmannak a közéletben elharapódzó arroganciát bíráló kritikája nagyon is időszerűnek tűnik. Egy mélyen megosztott társadalomban, ahol a kulturális, szimbolikus és vallási kérdések éles ellentéteket szülnek, és a politikai nézeteltérések gyakran embertelen és gőgös retorikához vezetnek, a szerénységre és udvariasságra való felhívása időszerű és meggyőző. Kronman munkája a hagyományos erényeket kívánja visszaperelni, nem a diskurzus uralására, hanem kompromisszumra és ideiglenes megoldások előmozdítására törekszik, amelyek áthidalhatják a megosztottságot egy polarizált politikai és intellektuális térben.
A könyv anyagában gazdag és érvelésében összetett, kevésbé foglalkozik a közvetlen politikai kérdésekkel, mint inkább a progresszívek és konzervatívok közötti megosztottság filozófiai és kulturális gyökereinek feltárásával. Kronman célja a modus vivendi megtalálása, amely lehetővé tenné egy felbolydult társadalom számára, hogy a mély különbségek ellenére békésen együtt éljen. Az alábbiakban részletes áttekintést nyújtok a könyv szerkezetéről és kicsit részletesebben kitérek két kulcsfontosságú fejezetre, amelyek a könyv érvelésének alapját képezik.
Kronman könyve lépésről lépésre bontakozik ki, összefonva a kultúra, filozófia, jog és politika témáit, hogy átfogó konzervatív víziót alkosson. Az első fejezet előítéleteinket taglalja, három progresszív elfogultságot azonosít – az egyenlőség egyetemes vonzerejének félreértését, a múlt iránti tiszteletlenséget és az Isten létezése iránti szkeptikus hozzáállást –, amelyeket a konzervatívoknak bátran kritika tárgyává kell tenniük. A második fejezet a kultúra fogalmát vizsgálja, megkülönböztetve a magas- és a közkultúrát, Tocqueville-nek az amerikai demokratikus politikai kultúráról szóló leírására támaszkodva, s kiemelve a kultúra politikai jelentőségét. A következő fejezet a kiválóságot védi, költői kijelentéssel zárva: „a szépség a kiválóság másik neve, a legfőbb jó az emberi értékek birodalmában.”
A negyedik fejezet a hagyomány és a múlt fontosságát vizsgálja, a római pietas fogalmát – az ősök iránti tiszteletet – idézve, és összekapcsolva azt az arisztotelészi barátság kérdésével, mint a társadalmi kohézió alapjával. Ez a személyes lojalitás témája készíti elő az ötödik fejezetben tárgyalt patriotizmust, amely a személyes és közösségi kötelékeket a nemzeti identitáshoz kapcsolja. A hatodik fejezet, amely az amerikai alkotmányosságról szól, vitathatatlanul a könyv intellektuális középpontja, erőteljes kontrasztot tételezve a Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány között, hogy meghatározza az alkotmányos konzervativizmus lényegét. A hetedik fejezet a vallás és a metafizika szerepét vizsgálja, azok közéleti relevanciája mellett érvelve. Ezt követi két filozófiai fejezet. Az előbbi Kantot Hume perspektívájából bírálja, s egyfajta szintézist javasol – de nem Hegelen, hanem Spinozán keresztül. Az utóbbi pedig Kronman konzervatív vízióját artikulálja, Burke, Arisztotelész és Hume tradicionalizmusát ötvözve Spinoza és filozófiai értelemben Nietzsche váratlan elismerésével. Az Utószó a progresszívek és konzervatívok által közös osztott értékeket hangsúlyozza, a konzervatívokat egyben a politikai stabilitás, a kompromisszumkészség és a csakugyan egyetemes emberi értékek védelmezőiként ábrázolva.
Most térjünk át két, Kronman érvelése szempontjából központi fejezet részletesebb vizsgálatára. Az első korunk előítéleteiről, a hatodik pedig az amerikai alkotmányosságról szól.
Az első fejezet, „Előítéleteink” címen, megalapozza Kronmannak a kortárs társadalommal szembeni kritikáját. Elismeri a progresszív korszak vívmányait – az igazságosság, egyenlőség és tudomány terén elért előrelépéseket –, de amellett érvel, hogy ezek az eredmények három káros előítélettel jártak. Az első az egyenlőség egyetemes vonzerejének félreértése. Bár az egyenlőség értékes a politikában, válogatás nélküli alkalmazása, különösen kulturális kontextusban, gátolhatja a kiválóságot és az érdem jutalmazását. A második előítélet a múlt iránti tiszteletlenség, egy jelenközpontú gondolkodásmód, amely elveti a hagyomány próbák és hibák során át felhalmozódott bölcsességét, aláásva a társadalmi folytonosságot. A harmadik az Isten létezése iránti szkeptikus hozzáállás, amit Kronman az emberi természet és a természet általános félreértésének, valamint a hit társadalmi kohéziót elősegítő szerepének félreértelmezéseként mutat be.
Kronman érvelése szerint ezek az előítéletek lehetőséget teremtenek a konzervatív gondolkodás számára, hogy korrekciót kínáljon. Három konzervatív irányzatot azonosít, amelyek ezekre az elfogultságokra reagálnak: a libertáriusokat, a tradicionalistákat és a vallási konzervatívokat. A libertáriusok, Adam Smith intellektuális hagyományára támaszkodva, bírálják azokat az állami politikákat, amelyek az egyenlőség előmozdítása érdekében az egyéni szabadság rovására érvényesülnek. A tradicionalisták, Edmund Burke inspirációjára, a szokások és a történelmi folytonosság értékét védik a jelenközpontúság ellen. A vallási konzervatívok, bár nem rendelkeznek egyetlen intellektuális alapítóval, azt állítják, hogy az emberi tudás túl korlátozott ahhoz, hogy kizárja az isteni jelenlétet, és szerényebb megközelítést szorgalmaznak a metafizikai kérdésekben. Ez a fejezet a kultúrát Kronman konzervativizmusának sarokköveként azonosítja. E kulturális konzervativizmust erősen befolyásolja Tocqueville amerikai demokráciáról szóló leírása. Például Tocqueville kiemeli a magas kultúra intézményeinek – a tudásnak, ízlésnek, szakértelemnek és kifinomultságnak szentelt intézményeknek – politikai szerepét, amelyek meghatározóak a társadalmi értékek kialakításával és megőrzésével kapcsolatban. A fejezet bemutatja a pietas-t, a hagyomány iránti tiszteletet, mint hidat a vallás és az emberi együttélés spirituális alapjainak tágabb témáihoz, megalapozva a könyv további érveit.
A hatodik fejezet az amerikai alkotmányosságról szól. Kronman itt elemében van: a Yale Law School jogtudósaként szerzett szakértelme itt fényesen bebizonyosodik. Ez a legterjedelmesebb fejezet, mely a könyv intellektuális magját képezi, meggyőző kontrasztot kínálva a Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány között, hogy meghatározza az alkotmányos konzervativizmus alapelveit. Kronman érvelése szerint a Függetlenségi Nyilatkozat, amelyet Jefferson és mögötte a kontinentális felvilágosodás gondolkodói, Voltaire, Rousseau, Diderot és Kant formáltak, az egyenlőség eszméjének „elvontságával” és „transzcendens tekintélyével” jellemezhető. Ez a radikalizmus, időnként egyfajta teológiai éllel, egyetemes erkölcsi mércét állít fel, amely az egyetemesnek tekintett igazságokat helyezi előtérbe a kontextuális valóságokkal szemben, potenciálisan destabilizáló eszményeket erőltetve a politikai valóságra.
Ezzel szemben az Alkotmány, amelyet Madison és az angol nyelvű felvilágosodás gondolkodói, mint Burke, Gibbon, Ferguson, Smith és Hume befolyásoltak, egy „józan” dokumentum, amely megbékél az idő viszontagságaival és az emberi természet realitásaival. Pragmatikus kerete mérsékli a Nyilatkozat buzgalmát, s a kompromisszumot, az óvatosságot és az alkalmazkodóképességet hangsúlyozza a vegytiszta és univerzális értékek alapján hozott döntések helyett. Kronman ezeket a különbségeket Jefferson és Madison eltérő intellektuális hátterének tulajdonítja: az előbbit a kontinentális felvilágosodás idealista áramlatai, az utóbbit a brit filozófia empirikus hagyományai formálták.
Kronman állítása szerint az alkotmányos konzervatívok az Alkotmány pragmatikus ethoszához igazodnak. Érvelése szerint a Legfelsőbb Bíróság előtti legtöbb jogi vita nem olyan egyértelmű, mint a Brown v. Board of Education ügy, ezért körültekintést és a hagyomány által informált politikai bölcsességet igényel, nem pedig egyetemes elveket. Eltávolodik az originalizmustól is, és Alexander Bickel, a Yale professzora és Kronman egykori mentora alkotmányos elméletére hívja fel az olvasó figyelmét. Bickel megközelítése a körültekintést helyezi előtérbe az abszolút igazsággal szemben az alkotmányos értelmezésben. A „párbeszédet” szorgalmazza „a parancs helyett”, és elismeri „az idő tekintélyét” az elvont elvekkel szemben, amit Kronman „lincolni feszültségként” emleget. Ez a feszültség paradox módon egyensúlyt teremthet a Nyilatkozat idealista elvei és az Alkotmány rugalmas, pragmatikus megközelítése között, biztosítva, hogy az igazságszolgáltatási döntések egyszerre alapuljanak az erkölcsi tisztánlátáson és a gyakorlatiasan bölcs megítélésen. Kronman egy nekem küldött magán üzenetben utalt rá, hogy épp most egy Bickelről szóló monográfián dolgozik, hangsúlyozva annak mindmáig megmaradt aktualitását. Az alkotmányos konzervatívok számára Bickel javaslata az, hogy a Brown-döntést egyetemes erkölcsi imperatívuszként fenn kell tartani, de ellent kell tudni állni a jeffersoni elvek túlzott alkalmazásának olyan esetekben, amelyek árnyalt, hagyományalapú érvelést igényelnek.
Kronman Igazi konzervativizmus: Az emberiesség visszaszerzése egy arrogáns korban című könyve igényes és eredeti megközelítése a konzervatív gondolkodásnak, amely a jog, a kultúra és a történelem mély megértésén alapul, ha kissé távol is áll a politikai valóságtól. Központi üzenete ebben a megfogalmazásban foglalható össze: „Örökségünket a Nyilatkozatban megfogalmazott időtlen elvek iránti elkötelezettség, valamint egy olyan alkotmányos rendszer határozza meg, amely az időt értékeli, és ösztönzi a kompromisszumokat, a kiegyezéseket és az ésszerű egyensúlyt.” Ez a munka nem pártos kiállás a konzervativizmus mellett, hanem átgondolt ajánlat egy megosztott társadalom számára, hogy újra fedezze fel a közös értékeket és fogadjon el pragmatikus megoldásokat – ezzel gazdagítva a kortárs politikai gondolkodást, a korábban nélkülözött intellektuális konzervativizmus nézőpontjából.
A recenzió a Grok nevű MI program felhasználásával készült.
Hörcher Ferenc
kutatóprofesszor, intézetvezető
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet