SZEMLE ‒ Mit kezdjünk az erkölcsi kompromisszumokkal egy tragikus világban? Két keresztény gondolkodó vitája.
A politikai és katonai élet erkölcsi dilemmái gyakran tragikus döntéshelyzetek elé állítják az embert, amikor egymással ütköző erkölcsi értékek között kell választani. Az úgynevezett „piszkos kezek” (dirty hands) erkölcsfilozófiai hagyománya arra tesz kísérletet, hogy értelmezze azokat az eseteket, amikor egy döntés ugyan erkölcsileg igazolható, mégis bűnösnek tűnhet. Michael Walzer klasszikus megfogalmazása szerint a politikai vezető igazolhatóan is követhet el erkölcsi rosszat egy nagyobb jó érdekében, de ennek a bűnnek a terhét is hordoznia kell. Nigel Biggar azonban Compromise: What Makes it Bad? című tanulmányában megkérdőjelezi ezen hagyomány következetességét és szükségességét. Állítása szerint az ilyen erkölcsi kompromisszumok esetén nem a bűntudat (guilt), hanem csupán a megbánás (regret) a helyénvaló érzelem. Dallas Gingles ezzel szemben nemrégiben megjelent írásában a „piszkos kezek” elméletének védelmére kel, és azzal érvel, hogy Biggar megbánásra redukált morális elmélete nem tükrözi kellő mélységben az erkölcsi valóságot. Kettejük vitája azért is érdekes, mert nemrégiben mindketten Magyarországon adtak elő egy keresztény realizmusról szóló konferencián, amelyet az NKE Politika- és Államelméleti Kutatóintézete, illetve az MCC Alkotmánypolitikai Műhelye közösen szervezett.
A vita megértéséhez érdemes részletesebben is megvizsgálni a megbánás és a bűntudat közötti erkölcsi különbséget. A megbánás (regret) olyan érzelem, amely egy nem kívánt vagy sajnálatos következményre adott válasz, függetlenül attól, hogy a cselekvő erkölcsileg vétkes lenne. Az ember megbánhat valamit, amit kénytelen volt megtenni, még akkor is, ha erkölcsileg helyesen cselekedett. A bűntudat (guilt) ezzel szemben azt jelzi, hogy az egyén tudatában van annak, hogy valamilyen normát megszegett, tehát felelős és vétkes valamilyen erkölcsi szempontból. A pszichológiai és filozófiai irodalomban is általános megkülönböztetés, hogy míg a megbánás lehet tisztán következményorientált, addig a bűntudat erkölcsi önreflexiót és bűnösségérzést is magában foglal. Bernard Williams például különbséget tett „agent-regret” és „moral guilt” között: előbbi esetben az ember sajnálja, hogy az ő cselekedete következménye volt egy rossz esemény, de nem érzi magát erkölcsileg hibásnak. Utóbbi viszont erkölcsi önvádat is hordoz. Így tehát a megbánás és a bűntudat nemcsak érzelmi intenzitásukban, hanem funkciójukban és erkölcsi tartalmukban is eltérnek egymástól.
Biggar alapvető érve az, hogy bár az erkölcsileg igazolható kompromisszumok szükségképpen magukban foglalják valamely jónak az elvesztését (tehát valamilyen rossz bekövetkeztét), ez nem jár együtt erkölcsi bűnösséggel. Éppen ezért szerinte az ilyen helyzetekre nem a bűntudat, hanem a tettet elkövető cselekvő megbánása (agent-regret) a megfelelő válasz. A bűntudat Biggar szerint erkölcsi vétkességet implikál, míg a megbánás a helyzet tragikumát ismeri el, de nem teszi a cselekvőt erkölcsileg vétkessé. A „piszkos kezek” gondolata Biggar szemében veszélyes és logikailag tarthatatlan paradoxon: az az elképzelés, hogy „helyes lehet rosszat tenni”. Ehelyett egy olyan erkölcsi rendszert szorgalmaz, amely világos különbséget tesz igazolható és bűnös cselekedetek között. Biggar az erkölcsi kompromisszum klasszikus példájaként elemzi a „ticking bomb” esetet: képzeljünk el egy helyzetet, ahol egy elfogott terrorista birtokában van annak az információnak, hogy egy időzített bomba hamarosan rengeteg áldozatot fog követelni, de az információt csak kínzással lehet belőle kiszedni. Biggar szerint ebben a kivételes esetben a kínzás erkölcsileg igazolható lehet, mivel nagyobb rosszat előz meg – ezért az alkalmazásához nem kell bűntudatot kapcsolni, noha a helyzet tragikus volta miatt a megbánás (agent-regret) jogos. A morális felelősség tehát nem a bűntudat felvállalásában, hanem a cselekvés nehézségének elismerésében rejlik. Egy valós történelmi példára is hivatkozik Biggar: 1944-ben, az olaszországi Termoliban egy brit tiszt meglát egy súlyosan sebesült, haldokló olasz gyermeket, akinek szenvedésén már nem lehet segíteni. A tiszt úgy dönt, hogy kegyelemből agyonlövi a fiút. Biggar e példát arra használja, hogy bemutassa: az ártatlan megölése tilalmát nem szabad abszolútként értelmezni. Ha a szándék a könyörület, a következmény pedig a szenvedés enyhítése, akkor az ilyen tett lehet morálisan igazolható, és csak megbánást, de nem bűntudatot kell kiváltania a cselekvőből.
Biggar e felfogását részben lelkipásztori aggodalma is vezérli: célja nem csupán az erkölcsi elmélet tisztaságának megőrzése, hanem az is, hogy megóvja az erkölcsi érzékenységgel bíró cselekvőket (például katonákat, politikusokat vagy döntéshozókat) a túlzott lelki tehertől, amely abból fakad, ha jogos, de tragikus következményekkel járó cselekedeteiket bűnként értelmezik. Szerinte a bűntudat csak akkor jogos, ha az illető valóban erkölcsileg vétkes. Ha azonban a választott cselekedet a lehető legjobb megoldás volt egy tragikusan korlátozott helyzetben, akkor a cselekvő nem bűnös, és nem is kell bűntudatot éreznie. A „piszkos kezek” elméletét ezért elutasítja, mivel az szerinte logikai paradoxonra épül – azt állítja, hogy egy cselekedet lehet egyszerre erkölcsileg helyes és erkölcsileg rossz. Biggar szerint ez a nézet erkölcsi zavart okoz: aláássa a morális normák koherenciáját, nyitva hagyja a visszaélés lehetőségét, és megfosztja az erkölcsi ítéletalkotást világos kategóriáitól. Ahelyett, hogy elfogadnánk az ellentmondást – miszerint „helyes lehet rosszat tenni” –, Biggar azt javasolja, hogy vizsgáljuk felül az erkölcsi szabályokat: ha egy kivételes eset nem illik bele egy normába (például az ártatlan megölésének abszolút tilalmába), akkor inkább szűkítsük a szabály érvényességi körét, minthogy morális önellentmondásba bonyolódjunk. Ez azt jelenti, hogy a szabályt nem érvénytelenítjük, hanem pontosítjuk: meghatározzuk, hogy csak azokra az esetekre vonatkozik, ahol nem áll fenn tragikus kivétel. Így lehet egyszerre megőrizni az erkölcsi rendszer belső következetességét és a cselekvő lelkiismeretének integritását.
Gingles ezt az álláspontot kritizálva elismeri ugyan Biggar aggodalmát az erkölcsi koherencia és a túlzott bűntudat veszélyei kapcsán, azonban úgy véli, hogy Biggar éles különbségtétele a megbánás és a bűntudat között valójában a tragikus döntések erkölcsi súlyát kérdőjelezi meg. Morálisan ambivalens helyzetekben szerinte nem a megbánás, hanem a bűntudat a megfelelő válasz, mivel ez fejezi ki azt a mély erkölcsi érzékenységet, amely akkor is indokolt, ha a cselekvés elkerülhetetlen vagy igazolt volt. Gingles egy jellemzően modern katonai helyzetet elemez: egy döntéshozó elrendel egy dróntámadást egy legitim katonai célpont ellen, tudva, hogy a támadás során valószínűleg ártatlan civilek is meg fognak halni. Bár a támadás stratégiailag szükséges és végső soron igazolható lehet, Gingles szerint a döntéshozónak mégis bűntudatot kell éreznie. Ez a bűntudat nem azt jelzi, hogy a döntés rossz volt, hanem azt, hogy a cselekvő erkölcsi érzékenységgel tekint a tett emberi következményeire. Gingles szerint az ilyen bűntudat nem logikai ellentmondás, hanem az erkölcsi felelősség jele egy tragikus világban.
A Biggar és Gingles közötti legmarkánsabb elméleti különbség tehát a megbánás (regret) és a bűntudat (guilt) erkölcsi természetének értelmezésében mutatkozik meg. Biggar a megbánást olyan morális érzelemként érti, amely a tragikus, de erkölcsileg igazolható döntések természetes velejárója. Egy kompromisszum – még ha fájdalmas is – nem feltétlenül teszi a cselekvőt erkölcsileg vétkessé; ilyenkor a „szívfájdalom” vagy megbánás helyénvaló, de bűntudat nem indokolt. A bűntudat Biggar szerint csak akkor jogos, ha valódi erkölcsi szabályszegés történt, azaz a cselekvő bűnt követett el. Ezzel szemben Gingles éppen azt hangsúlyozza, hogy a bűntudat – még akkor is, ha nem társul objektív vétkességgel – morálisan hasznos és szükséges érzés lehet olyan helyzetekben, ahol az erkölcsi választás két rossz közül történik. Gingles szerint a bűntudat teleologikus: a cselekvőt cselekvésre készteti – jóvátételre, megbékélésre vagy belső átalakulásra. A megbánás ezzel szemben könnyen zárvány maradhat, amely nem ösztönöz erkölcsi önvizsgálatra vagy fejlődésre. Míg Biggar tehát a bűntudatot megkérdőjelezi a morálisan igazolt kompromisszumok esetén, Gingles úgy véli, hogy éppen a bűntudat teszi láthatóvá a morális komolyságot és azt a belső érzékenységet, amely nélkül az ember erkölcsileg eltompulna. Így a két szerző nemcsak a morális cselekedetek értékelésében, hanem abban is különböző állásponton van, hogy milyen szerepet játszanak a negatív morális érzelmek az erkölcsi élet teljességében.
Gingles ezért nem logikai paradoxonként, hanem az erkölcsi valóság kifejezéseként vállalja a „piszkos kezek” hagyományát. Szerinte az ilyen összetett helyzeteket „nyitott esetekként” kell felfognunk, ahol a helyes cselekvés iránya bizonytalan, és a negatív morális érzelmek – különösen a bűntudat – a jól formált lelkiismeret jelei lehetnek. Walzer nyomán Gingles azt hangsúlyozza, hogy a bűntudat nemcsak elfogadható, hanem egyenesen az egyetlen bizonyítéka lehet annak, hogy a cselekvő komolyan veszi a hatalom erkölcsi dimenzióját. Attól tart, hogy Biggar törekvése a bűntudat kiküszöbölésére erkölcsi érzéketlenséghez vezethet, és elhanyagolja azt a formáló szerepet, amelyet a bűntudat betölt az alázat, a felelősség és az elszámoltathatóság kialakításában.
A vita tétje tehát nemcsak az, hogyan értékeljük a tragikus erkölcsi döntéseket, hanem az is, hogy hogyan nevelünk morális cselekvőket és közösségeket. Biggar a világos erkölcsi szabályok védelmét és a túlzott lelki terhek enyhítését tartja elsődlegesnek. Gingles, bár megérti ezt az aggodalmat, amellett érvel, hogy a bűntudat elfogadása a morális komolyság ára egy bukott világban. Aki hajlandó bűntudatot érezni – még egy morálisan igazolt cselekedet után is –, az erkölcsi érettségről tesz tanúbizonyságot, és elismeri, hogy az erkölcsi tisztaság korlátozott, különösen rossz és tragikus körülmények között.
Biggar, N. (2017). Compromise: What Makes it Bad? Studies in Christian Ethics, 31(1), 34‒48.
Pócza Kálmán
tudományos főmunkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet