SZEMLE – Nemcsak az a kérdés, hogy a nemzetállamokon túl van-e létjogosultsága alkotmányozó hatalomról beszélni, hanem az is, hogy vajon a nemzetállamok vonatkozásában releváns-e még a fogalom.
Ahogy korábban már írtuk, az alkotmányozó hatalom fogalmát és ezáltal a bevett demokratikus legitimációs folyamatokat erős kihívások érik a globalizáció következtében. Ahogy az állam képessége csökken az életterületek egészének szabályozását illetően, úgy tekintik sokan az alkotmányozó hatalom, azaz tulajdonképpen a népszuverenitás gondolatát egy meghaladott eszmének. Persze ezek a globális vagy társadalmi alkotmányosság eszméjét előtérbe helyező irányzatok egyrészt nem veszik figyelembe, hogy fontos különbséget tenni az állam képessége (potentia) és jogosultsága/legitim felhatalmazása (auctoritas) között, másrészt pedig ezzel együtt igen könnyen lemondanak a demokratikus legitimáció bevett formájáról is, miközben a helyette kínált portéka értéke erősen kétséges. A globalizáció kihívása ugyanakkor csak az egyik feladvány azok számára, akik kitartanának a népszuverenitás és az alkotmányozó hatalom eszméje mellett.
Sergio Verdugo nemrégiben megjelent vaskos tanulmánya ugyanis kiváló összefoglalása azoknak a kritikáknak, amelyeket fel szoktak hozni az alkotmányozó hatalom elméletével (és gyakorlatával) szemben, de amelyeknek java részt azok is tudatában vannak, akik mégiscsak védelmükbe veszik a népszuverenitás és a nép által (akárcsak közvetve is) elfogadott alkotmány gondolatát. Martin Loughlin vagy éppen Dieter Grimm maga is számot vetett már az alkotmányozó hatalom paradoxonával, ugyanakkor Verdugo tanulmánya talán még alaposabban járja körül a kérdést, mint bármilyen korábbi kutatás.
Verdugo azzal kezdi elemzését, hogy az alkotmányozó hatalom elméletének van egy deskriptív és egy normatív aspektusa. A deskriptív aspektusát illetően az egyik legfőbb kifogás az, hogy az valójában egy olyan homogén népet feltételez, ami egészen biztosan nem érhető tetten egyetlen alkotmányozási folyamatban sem. Az alkotmányozási folyamatok során ugyanúgy erők és ellenerők, érdekek és ellenérdekek, illetve különféle értékek feszülnek egymásnak, mint a hétköznapi politikai csatározások során. Éppen ezért a valóságtól nagyon távol áll egy olyan leírása az alkotmányozási eljárásoknak, amely tulajdonképpen tagadja az érdekek, értékek és politikai erők heterogenitását. Magyarán, ha leíró jelleggel használjuk az alkotmányozó hatalom fogalmát, akkor sajnos nem a tarka valóságot írjuk le, hanem inkább egy fikciót tárunk az olvasók elé, annak fikcióját, hogy létezik/létezett az alkotmányozási folyamat során egy egységes nép, amelynek volt egy egységes akarata. A valóság azonban valóban az, hogy ilyen egységes nép soha, semmilyen körülmények között nem létezett és nem is fog létezni.
Ennek kapcsán ugyanakkor érdemes arra is felhívni a figyelmet, hogy Verdugo ezen kritikája olyan homogenitás-fogalmat tulajdonít az alkotmányozó hatalom védelmezőinek, amellyel még a leghíresebb és egyben legradikálisabbnak tekintett Carl Schmitt sem élt. Schmittnél ugyanis nem egy tökéletesen homogén nép az alkotmányozó hatalom, hanem egy olyan, belső érdek- és értékkonfliktusoktól sohasem mentes, heterogén nép, amely azért tekint magára mégiscsak egy politikai közösségként, mert ezen belső konfliktusok intenzitása nem éri el a „politikai” szintjét. Ha ugyanis ezek a belső ellentétek elérnék azt a szintet, az egyet jelentene a polgárháborúval. Schmittnél ugyan valóban az életterületek mindegyikének konfliktusa magában rejti azt, hogy olyan intenzívvé válik, hogy egymás életére törnek a politikai közösség tagjai, csakhogy Schmitt szerint ha ez megtörténik, akkor már nem is beszélhetünk egy politikai közösségről. A nép homogenitása tehát mindössze azt jelenti, hogy abban a minimálisnak tekinthető dologban értenek egyet, hogy a belső, néha elég erős konfliktusaikat nem az erőszak eszközével oldják fel, hanem az írott vagy íratlan normarendszer szabályait többé-kevésbé betartva. Ebben a tekintetben tehát Verdugo kritikájának a legnagyobb hibája az, hogy egy eltúlzott homogenitásfogalmat tulajdonít az alkotmányozó hatalom védelmezőinek.
Ugyanakkor, ha normatív értelemben használjuk az alkotmányozó hatalom fogalmát, akkor Verdugo szerint két opció áll előttünk: vagy retrospektív módon vagy pedig prospektív módon alkalmazhatjuk. Az előbbi azt jelenti, hogy egy múltbéli alkotmányozási eljárást próbálunk meg igazolni normatív módon az alkotmányozó hatalom elméletével. Ilyenkor nem egyszerűen a valóságot kívánja leírni az alkotmányozó hatalom elmélete, hanem azt próbálja meg megragadni, hogy ezen fogalom használatával hogyan igazolható egy már magunk mögött hagyott alkotmányozási eljárás. Ehhez persze vagy megint csak idealizálnia kellene az elmúlt vagy jelenleg zajló eseményeket (homogén, konfliktusmentes nép és egységes népakarat tételezése), ebben az esetben viszont tulajdonképpen vagy nem látható, hogy miért is lenne szükség egy új alkotmányozási eljárásra, hiszen a legfontosabb dolgokban egyetért a nép, vagy pedig diktátorok és autoriter vezetők keze alá játszhat az elmélet, amennyiben az alkotmányozó hatalom korlátlanságát tételezve egyúttal azt is állítják, hogy valójában ők (és csakis ők) reprezentálják a népet. Ebből következőleg nemcsak arról van szó, hogy minden, amit tesznek legitim (hiszen az alkotmányozó népet csakis ők képviselik legitim módon), hanem arról is, hogy bármit megtehetnek (hiszen az alkotmányozó hatalmat, és ezáltal annak képviselőjét semmi sem korlátozhatja). Ha viszont valaki hajlandó elfogadni a realitásokat, azt, hogy az alkotmányozási eljárás során súlyos érdek- és értékkonfliktusok alakulnak ki, akkor képtelenség bármilyen értelemben egységes népakaratot feltételezni. Az alkotmányozó hatalom ebben az esetben is azért nem lehet normatív referenciafogalom, mert nincs egységes népakarat.
A Verdugo által leírt dilemmából ugyanakkor mégsem következik az, hogy el kellene vetni az alkotmányozó hatalom és a népszuverenitás elméletét. A realitások talaján maradva el kell ugyan ismerni, hogy az alkotmányozási eljárások során sohasem valósul meg a nép egysége a maga teljességében, ám ez tulajdonképpen nem is gond. Schmitt-tel egyetértve azt mondhatjuk, hogy az alkotmányozási eljárás során felszínre törő érdek- és értékkülönbségek (illetve konfliktusok) mindaddig nem robbantják szét az együvé tartozás közösségi érzését, amíg ezen konfliktusok intenzitása nem éri el a fizikai erőszak szintjét. Azaz elég abban egyetérteni, hogy nem erőszakkal rendezzük a konfliktusokat az alkotmányozási eljárás során (szűk értelemben vett homogenitás). Piszkos kezek, hatalmi játszmák és ármányok az alkotmányozási eljárásokat is ugyanúgy jellemzik, ahogy a hétköznapi politikai csatározásokat. Ha azonban sikerült elkerülni az utcai/fizikai erőszakot/kényszert és a polgárháborút az eljárás során, akkor nemcsak önmagában ez a tény, hanem az is legitimálja az alkotmányozó hatalom meglétét és ezzel az alkotmányozási eljárást, hogy az alkotmány elfogadása után a demokratikus politikai közösség nem lázad fel ellene. Azaz a demokratikus politikai rendszer közössége hallgatólagosan elfogadja azt, illetve retrospektíve úgy tekint magára, mint az alkotmányozó hatalomra. Tulajdonképpen utólag teremti meg önmagát az alkotmányozó hatalom azzal, hogy hallgatólagosan (azaz fizikai erőszak alkalmazását elkerülve) elfogadja a nevében beszélőket saját képviselőjének, a képviselők által elfogadott alkotmányt pedig saját alkotmányának, még akkor is, ha sem a folyamattal, sem pedig annak végkimenetelével nem ért egyet.
Pócza Kálmán
tudományos főmunkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet